Dél keresztje

Dél-Amerika legszínvonalasabb múzeuma igazán megérdemel egy külön bejegyzést, főleg miután az ország és az egész kontinens történelme ezer szálon kapcsolódik az aranyhoz. Semmiképpen nem túlzás azt állítani, hogy milliók sorsát keserítette meg vagy éppen pecsételte meg végleg ez a sokak által imádott nemesfém. Elég Pizarro és Atahualpa történetére gondolni vagy a rengeteg szerencselovagra akik a 16. század óta folyamatosan (ma is) El Doradot keresik mígnem el nem hulltak a dzsungel mélyén egy indián nyíltól vagy valamilyen trópusi betegségtől. És bár Potosíban alapvetően az ezüst volt a fő téma, a "mögöttes gondolat" valójában ott is ugyanaz volt.

A Museo del Oro Bogotá belvárosának kellős közepén található, a hasonló nevű TransMilenio megállónál. A kolumbiai jegybank üzemelteti, és bár több kolumbiai városban is futnak múzeumok ugyanilyen névvel, ezek közül messze, de messze kiemelkedik gyűjteményével, információmennyiségével és egyáltalán az egész koncepció megvalósításával. Profi múzuem, nincs mese, abszolút must see kategória, a világon bárhol megállná a helyét. Pedig ugye ott van Cusco is, a béna Inka Múzeumával vagy a megannyi remek templomával, amelyekben egyenként annyi aranyat halmoztak fel, amennyi Szváziföld kétéves költségvetése lehet. Vagy a quitoi jezsuita templom, ahova belépve az ember szeme szó szerint káprázik, mert a falat is arannyal borították be.

A világ legmagasabban fekvő és második legmagasabban fekvő fővárosa után eljött az idő, hogy a rangsorban harmadik is sorra kerüljön. Bogotá 2625 méteres tengerszint feletti magasságával csak alig kétszáz méterrel van lemaradva Quitotól, Már szinte fölösleges is mondani, hogy ekkora magasságokban normális ember nem lakik, mert van néhány paraméter, ami a mindennapi életet alaposan meg tudja keseríteni. Úgymint az állandó hideg, a rengeteg eső és az elmaradhatatlan oxigénhiány. Bogotá egyébként Quitoval és La Pazzal is testvérvárosi viszonyt ápol, úgy tűnik, a magasban élő emberek jól megértik egymást.

A fentiek, miszerint minél magasabban van egy város, annál élhetetlenebb, és minél közelebb a tengerhez, annál kellemesebb (a világ legjobb helyei már évezredek óta tengerpartokon találhatóak), Bogotára is igaz: Kolumbián belül bárhol jobb, mint itt, Quitohoz és La Pazhoz képest viszont egyenesen egy modern, működő és kifinomult város benyomását kelti. Mindezek ellenére, számomra teljesen érthetetlen módon, 8 millió ember otthona. Bogotá tehát hatalmas, méghozzá európai szemmel nézve elképzelhetetlenül hatalmas: területre Budapestnél háromszor nagyobb, amivel Johannesburgot is megelőzi, Limát viszont nem. Természetesen Londont is, ezt már szinte mondanom sem kell. Aki szerint tehát Budapest nagy város, gondolja át, mert vannak helyek a világon, ahol egész mások a dimenziók.

Melissával Caliban találkoztam egy bárban, nem kell rosszra gondolni, egyetemisták látogatják főleg, hivatástudattal rendelkezők csak kevésbé. Szóba került (többek között), hogy milyen Kolumbia, mennyire gáz valójában és hogy miért van még mindig rengeteg embernek előítélete az országgal kapcsolatban. "Ha az igazi Kolumbiát akarod látni, gyere el Sevillaba!". Jellemző a kolumbiaiak kedvességére, hogy már egy közös sörözés is elég volt ahhoz, hogy meghívjon magához hétvégére, egy ilyen ajánlatnak meg természetesen nem lehet ellenállni, főleg ha a vidéki Kolumbia van terítéken.

Sevilla egy kisváros a Cauca folyó völgyében, közel félúton Cali és Bogotá között. Kolumbia kávéfővárosának is nevezik, de mivel a kávénak már a szagát sem bírom, a kávétesztelés kimaradásra került. Azonban nem is ez a lényeg, ami sokkal érdekesebb ennél, azok mint mindig, az emberek. Sevillaban nyoma sincs a nagyvárosi zsúfoltságnak, fegyverkezési versenynek és az utazók életét leginkább megkeserítő kisstílű bűnözésnek. Szó sincs arról, hogy a vidéki Kolumbia maga lenne a Kánaán és mindenki gondtalanul szürcsölgeti a Piña Coladat az árnyékban, viszont éjjel is simán végig lehet menni az utcán anélkül, hogy félpercenként hátra kéne nézni, vajon ki is akar éppen leszúrni.

Santiago de Caliról sokáig azt hittem, hogy valójában nem is létezik, csak egy pont a térképen. A Quitoból induló, egyébként is hosszú, 18 órásnak beharangozott buszútra sikerült rápakolni még négy órát, és az éjszaka közepén megérkezni a dél-amerikai turné első kolumbiai állomására. Az már rögtön látszott, hogy Ecuadorhoz képest ez egy másik világ: 28 fok, fülledt meleg még éjjel fél 3-kor is, a recepciós Linda (beszélő név!) magától hozta utánam a hideg sörömet a szobába. Ennél kellemesebb fogadtatást, mint ami Kolumbiában ért, nehéz elképzelni, persze azért el lehet, ha nagyon muszáj.

Calinak pedig már a neve is vészjósló: bár k-val írják és semmi köze hozzá, de Indiában Kali a halál (és járulékos fogalmainak) istennője, ami sok jót nem jelent, és valamiért ez az asszociáció olyan erősnek bizonyult, hogy egészen ama bizonyos sörig nem is sikerült tőle megszabadulnom. Ami viszont még ennél is vészjóslóbb, az a brit, amerikai és ausztrál kormányok által nemrég kiadott (vagyis megújított) travel warningok a régióra és különösképpen Calira. Ezeket olvasgatva az embernek az életkedve is elmegy, szerencsére a kolumbiaiak gondoskodnak róla, hogy hamar visszajöjjön.

Minden relatív. Van az úgy, hogy valamit más célra használnak, mint amire rendeltetett, pontosan így van ez a tengerimalaccal is. A tengerimalac eredetileg egy Andokban őshonos állat, és mivel az Andok egy meglehetősen zord és erőforrásban szűkös helye a Földnek, mindent meg kell becsülni, ami ehető. És mindent meg is kell enni, ami ehető. A tengerimalacnak is ez a sorsa, és még csak azt sem lehet mondani, hogy nem becsülik meg: az indiánok ünnepi eledelként tartották számon, és valójában Peruban és Ecuadorban sok helyen még ma is az.

Az kizárólag az európai ember hibája, hogy simogatnivaló cuncimókussá fokozta le ezt a nemes ételt. Valószínűsíthetően mint sok esetben, most is nő van a dolog mögött, a 16. században valamelyik uralkodó ház arisztokrata hölgy tagjának megtetszett, hogy milyen kis aranyos ez a messziről hozott izé, és azóta is úgy maradt. Érdemes pedig adni neki egy esélyt, és megenni, ugyanis kifejezetten finom a húsa. Peru mellett Ecuador a másik nagy tengerimalac-nagyhatalom Dél-Amerikában, ahol a mai napig rendületlenül eszik őket. A tengerimalacevésnek egyébként praktikus okai is vannak: sokkal kevesebb hellyel is beéri, mint a hagyományos nagyobb haszonállatok és meglehetősen szapora is. Ennek némileg ellentmond, hogy azért túl sok hús nincs szerencsétlenen.

Ecuadorról a magyar átlagember nem tud szinte semmit, jó esetben is csak annyit, hogy Dél-Amerikában van és innen jön a banán. A Chiquita. Ami pedig csak részben igaz, mert a Chiquita egy amerikai cég, vérbeli multi, de mivel Ohioban nem terem banán, kénytelenek délebbről beszerezni, a banánköztársaságok valamelyikéből. Habár a banánköztársaságok prototípusa inkább Nicaragua vagy még inkább Honduras, azért Ecuador is tökéletesen megfelel a definíciónak: politikailag és gazdaságilag instabil, magas a bűnözés, a politikusok korruptak és persze, van banán is.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a helyzet sokat javult az elmúlt évtizedben, bár közel sem eleget. A dollárizáció következtében (2000 óta Ecuador hivatalos fizetőeszköze az amerikai dollár) megszűnt a hiperinfláció és a gazdaság is úgy-ahogy kezd talpra állni, az ország fele azonban még mindig bőven mélyszegénységben él. Amolyan igazi, bolíviai, napi 1 dollárból megélni kénytelen szegénységben. Az ecuadoriak másik fele viszont elégedett a dollárral, és egyáltalán nem hiányzik nekik a saját fizetőeszköz, azzal mindig csak a baj volt. Különben is, az illúzió megvan, hogy saját pénzük van, mert az amerikai centérmékkel tökéletesen megegyező érméik vannak, saját hőseikkel és Banco Central de Ecuador felirattal. Mondjuk hogy mi szól ehhez Ben Shalom, azt nem tudom (gondolom tesz rá magasról), vagy az az amerikai, aki ecuadori centet kap vissza egy automatából, mert egy vicces kedvű ecuadori úgy gondolta, hogy az USA-ban is azt használja.

Szokás szerint átadom a terepet a fotóknak, beszéljenek ők, mert én itt nem nagyon tudok. A Galápagos-szigetek élővilága lenyűgöző, fenomenális és fantasztikus, nem túlzás azt állítani, hogy életre szóló élmény. Az évezredes izoláltságnak köszönhetően az állatok számára ismeretlen az emberi jelenlét, ezért nem is félnek tőlük egyáltalán. Az elmúlt 150 év (sőt még inkább 30-40 év, amióta számottevő turizmus is létezik) pedig túl rövid idő ahhoz, hogy ez megváltozzon, szerencsére nem is nagyon érték őket negatív tapasztalatok. A szigorú szabályozásnak és határozott eltökéltségnek hála pedig úgy néz ki, hogy ez nem is fog változni a közeljövőben.

Ha az emberek ma már nem is tehetnek túl nagy kárt az élővilágban, maga a természet attól még bőven beleszólhat. Galápagosra érkezésem előtt pontosan egy héttel sújtott le Japánra az utóbbi évek egyik legsúlyosabb földrengése és a nyomában kialakuló szökőár akár komoly károkat is okozhatott volna az éppen tojásrakási fázisban lévő teknősöknél és leguánoknál. Jó hír azonban, hogy a szökőár a vártnál jóval kisebb volt és az élővilág úgy tűnik megúszta komolyabb károk nélkül. Minden amit a szökőár hatásából látni lehetett, az a néhány betört ablak Puerto Ayora kikökőjében a közvetelenül a parton fekvő épületeknél. De még talán ezt is megúszhatták volna, ha nézik annak idején a Mézga családot.

A Galápagos-szigetek az Antarktisszal ellentétben nagyon is része volt az eredeti útitervnek, mondhatni sarokköve volt. Mindenképpen el akartam ide jutni, ha törik, ha szakad. Dióhéjban amit a Galápagos-szigetekről tudni érdemes: egy Ecuadorhoz tartozó, Dél-Amerikától kb. 1000 km-re nyugatra, az Egyenlítő mentén elhelyezkedő 13 nagyobb és több kisebb szigetből álló szigetcsoportról van szó, beceneve paradicsom. Ezt pedig elsősorban különleges növény- és állatvilágával érdemelte ki. Főleg természetesen utóbbival, de a növényekről sem szabad megfeledkezni, fauna nincs flora nélkül és vice versa. Mindössze öt szigeten laknak emberek (összesen 23 ezren), a szigetek nagy része tehát még mindig lakatlan.

A szigeteket a spanyolok már 1535-ben felfedezték, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Messze volt, emberek sem éltek ott, aranyat sem találtak, állatból pedig akkor még volt bőven a kontinensen is, főleg a spanyolok között, ugye. Emiatt aztán gyorsan B-kategóriás lett Galápagos és sokáig az is maradt. 1835-ben jutott el a szigetekre Robert FitzRoy kapitány (akinek nevét Patagóniában egy gyönyörű hegycsúcs is őrzi) HMS Beagle hajóján a fiatal angol biológus, Charles Darwin. Egy hónapot töltött itt, rengeteg állatfajt vitt magával (ma ezért simán hűvösre tennék), amelyek tanulmányozása állítólag sokat segített neki híres könyvének, A fajok eredetének megírásához. Ami pedig nem más, mint a mai evolúciós elmélet alapkönyve.

Otavalo egy szimpatikus kisváros Quitotól északra mindössze két órányi buszútra. Ilyen kisvárosból rengeteg van Ecuadorban, amiért viszont Otavalo abszolút unikum, az nem más, mint a világhírű otavaloi vásár, amely a kontinens legnagyobb textil- és kézművesvására. Habár messze nem olyan ismert, mint a Machu Picchu vagy a Torres del Paine, mindenképpen Dél-Amerika esszenciájához tartozik. Otavaloban valójában a hét minden napján tartanak vásárt, a legnagyobb banzáj azonban szombaton van, ilyenkor aki számít a környéken, Otavaloba jön. Eladni, venni vagy csak simán ott lenni. A szombati vásár látványnak sem utolsó, ilyenkor az egész város egy hatalmas színkavalkád.

Nem is olyan régen még a világ végén jártam, az azóta eltelt pár hónap és pár ezer km pedig elég volt ahhoz, hogy a világ közepére is eljussak: Quito ugyanis mindössze 25 km-re fekszik az Egyenlítőtől, még éppen a déli féltekén. Az Egyenlítő nemcsak földrajzi szempontból fontos zarándokhely, egyre inkább a turizmus is kezdi észrevenni a benne rejlő lehetőségeket, ezért Ecuador is megépítette a maga világ közepét, ami azóta Quito egyik fő attrakciójává nőtte ki magát. A neve is szerényen csak ennyi: Mitad del Mundo.

Maga a világ közepe nem más, mint egy 30 méter magas monstre emlékmű az Egyenlítő vonalán, tetején egy 4,5 méter átmérőjű 5 tonnás földgömbbel. 1982-ben emelték, tehát viszonylag frissnek számít, kinézetéhez képest mindenképpen. Hol máshol emeltek a 80-as években 30 méter magas emlékműveket, mondjuk a Szovjetunió kivételével? Ez az emlékmű egyben egy etnográfiai múzeumnak is otthont ad, ami bár nem túl izgalmas, mégis érdemes rászánni azt a fél órát, annál is inkább, mert az emlékmű tetején lévő kilátóhoz csak a múzeumon át vezet az út. Ügyes árukapcsolás, ha a turista a világ közepéből óhajtja szemlélni a távoli tájakat, tudjon meg vmit Ecuadorról is.