A Cerro Rico, azaz a Gazdag-hegy története 1544-ben kezdődik, amikor egy inka pásztor egy elveszett lámát keresve megállt éjszakára a hegy lábánál és tüzet rakott. A tűz egyre csak nőtt, és olyan forró lett, hogy a tűz alatt a földből egy fényes csillogó anyag kezdett folyni. Azonnal tudta, hogy ezüstről van szó, ami a spanyol konkvisztádorok számára mindennél fontosabb volt. Miután ezt a spanyolok megtudták, rögtön a figyelmük középpontjába került az addig jelentéktelen hegy.
1545 áprilisában meg is alapították a hegy lábánál a Villa Imperial de Carlos V falut, a későbbi Potosí elődjét és megkezdődött a kitermelés. Ez természetesen a helyi indián munkaerő bevetését jelentette presszió alkalmazásával, de a kegyetlen körülmények miatt rövid időn belül kivétel nélkül mind kimúltak. A munkaerőhiányt ellensúlyozandó a spanyolok elhatározták, hogy afrikai rabszolgákat importálnak, de ők sem tartottak sokkal tovább. 12 órás műszakokban dolgoztak mindenféle biztonsági felszerelés nélkül, gyakorlatilag lent éltek a bányában, néha hónapokig napfényt sem látva. Azok sem mondhatták magukat szerencsésebbnek, akik ércolvasztással foglalkoztak, mivel higanyt kellett használniuk az ezüst kinyeréséhez. Becslések szerint a gyarmati uralom három évszázada alatt legalább nyolcmillió indián és afrikai lelte halálát Potosí bányáiban a spanyolok ezüstéhsége miatt. Érdemes ezt a tényt elraktározni egy esetleges madridi városlátogatáshoz.
Nem lehet tudni, pontosan mennyi ezüstöt bányásztak ki az évszázadok során a Cerro Rico mélyéről, de egy korabeli meglehetősen cinikus vélemény szerint eleget ahhoz, hogy egy hidat építsenek belőle Dél-Amerikából Spanyolországba, és még akkor is maradt volna ezüst, amit át tudtak volna ezen a hídon szállítani. A 17. században aztán egy pénzverdét is felhúztak, a város is ekkor indult rohamos fejlődésnek. A ma látható gyarmati kori épületek nagy része ebből az időből származik. 200 ezer lakosával Potosí ekkor a kontinens (és a világ egyik) legnagyobb városának számított, 4090 méterrel pedig sokáig a legmagasabban fekvő is volt.
Ahogy azonban az lenni szokott, egyszer mindennek vége, a 19. századra erősen megcsappantak az ezüstkészletek, amit aztán az ezüst világpiaci árának beszakadása pecsételt meg teljesen. Senkinek nem érte már ilyen áron a mélyben, azaz a magasban túrkálni, a gazdagság helyét pedig átvette a nyomor és szegénység, ami egészen a mai napig tart. Ezüstöt ma már alig bányásznak, a legnagyobb kincs a modern kor igényeinek megfelelően a cink és az ón lett. A bányák nagy része szövetkezeti formában működik, ami azt jelenti, hogy maguk a bányászok a tulajdonosok, befektetők, főnökök és beosztottak egyben. Nem egy túl hatékony forma, infrastruktúrafejlesztésre általában nem nagyon marad pénz, de legalább megvan az az illúziójuk, hogy nem zsákmányolja ki őket senki, hacsak nem ők maguk.
A bányalátogatás egy érdekes, de ugyanakkor nehéz és bizonyos szempontból sokkoló program Potosíban. Megdöbbentő látni, hogy a 21. században még vannak helyek, ahol nap mint nap középkori módszerekkel dolgoznak. Lámpa és védőfelszerelés persze már van, de alapvetően mindent kézi erővel csinálnak. A látogatás a helyi piacon kezdődik, ahol a bányászoknak szánt ajándékok (kokalevél, kóla, alkohol) mellett dinamitot is lehet venni, elősegítendő ezzel a munkájukat. A potosí piacon ugyanis bárki vehet dinamitot, semmilyen papír vagy engedély nem kell hozzá. Szép kis csomagokban árulják, zsinórral, detonátorral, ready to go.
A bányászok ugyan istenhívő emberek, de úgy gondolják, hogy lent a bányában leginkább az ördögtől kell tartani, mivel az ott az ő területe, lévén a munkakörülmények nem lehetnek túl messze attól, ami a pokolban van. Ez utóbbiban van is némi igazság. Az ördögöt Tío testesíti meg a bánya bejáratánál, akinek minden egyes bányász kötelező jelleggel áldoz, mielőtt belép és megkezdi napi 8-10-12 órás tevékenységét. Ha valaki meghal a bányában, az azt jelenti, hogy Tío éhes, ezért mindig kell, hogy legyen körülötte enni és innivaló. Ez természetesen kokalevelet és alkoholt jelent. Az alkohol itt 96%-os tiszta alkohol, amit maguk között csak whiskey bolivianonak hívnak. Ugyanúgy lehet kapni a piacon, mint bármi mást, különböző kiszerelésekben az egy decistől az öt literesig. Ezt keverik egy az egyben kólával vagy más cukros szénsavas cuccal, és akkor még mindig egy pálinka töménységű italról beszélünk.
A körülmények lent tényleg iszonyatosak. A látogatókat csak a negyedik emeletig viszik le (a tizenhatból), de a 4200 méter és a por miatt túl sok oxigén már ott nincs. El lehet képzelni, mi lehetett a középkorban, amikor még gyertyával világítottak, sisak sem volt, és hónapokig lent éltek a mélyben. Az életkilátások persze ma sem sokkal jobbak, 10-15 lent töltött év után garantált a szilikózis, a szövetkezeti forma pedig csak havi pár dolláros segélyt tud nyújtani ilyen esetekre. Ahogy maguk is mondják, akik a bányát választják megélhetésnek, azoknak garantált a 40-es. Heti 40 dollár fizetés, és 40 év élet. De legalább van munkájuk, mert sokaknak errefelé az sincs.
