Szokás szerint átadom a terepet a fotóknak, beszéljenek ők, mert én itt nem nagyon tudok. A Galápagos-szigetek élővilága lenyűgöző, fenomenális és fantasztikus, nem túlzás azt állítani, hogy életre szóló élmény. Az évezredes izoláltságnak köszönhetően az állatok számára ismeretlen az emberi jelenlét, ezért nem is félnek tőlük egyáltalán. Az elmúlt 150 év (sőt még inkább 30-40 év, amióta számottevő turizmus is létezik) pedig túl rövid idő ahhoz, hogy ez megváltozzon, szerencsére nem is nagyon érték őket negatív tapasztalatok. A szigorú szabályozásnak és határozott eltökéltségnek hála pedig úgy néz ki, hogy ez nem is fog változni a közeljövőben.
Ha az emberek ma már nem is tehetnek túl nagy kárt az élővilágban, maga a természet attól még bőven beleszólhat. Galápagosra érkezésem előtt pontosan egy héttel sújtott le Japánra az utóbbi évek egyik legsúlyosabb földrengése és a nyomában kialakuló szökőár akár komoly károkat is okozhatott volna az éppen tojásrakási fázisban lévő teknősöknél és leguánoknál. Jó hír azonban, hogy a szökőár a vártnál jóval kisebb volt és az élővilág úgy tűnik megúszta komolyabb károk nélkül. Minden amit a szökőár hatásából látni lehetett, az a néhány betört ablak Puerto Ayora kikökőjében a közvetelenül a parton fekvő épületeknél. De még talán ezt is megúszhatták volna, ha nézik annak idején a Mézga családot.
A természet azonban időről-időre más formában is lecsap a Galápagos-szigetekre, El Niño a neve. Ez a sokak számára (a brit tudósokat is beleértve) misztikus jelenség nem más, mint a Csendes-óceáni vízfelszín hőmérsékletének periodikus változása. Az El Niño általában karácsony környékén kezdődik, nevét is innen kapta (Fiúgyermek), és hosszú hónapokra meghatározza a környék időjárását. Hatása viszont messze túlmutat a Csendes-óceánon, kis túlzással a Föld minden egyes szeglete szenved tőle valamilyen formában: többek között az 1984-es hatalmas etiópiai éhinségért, amely a híres BBC riport hatására a zenei világot is addig nem látott méretű összefogásra késztette, szintén az El Niño tehető felelőssé.
A melegebb Csendes-óceáni vízfelszín a több csapadék miatt kifejezetten jó hatással van a Galápagos-szigeteki növényvilágra, ugyanakkor a tápanyagban szegényebb víz a medvefókák számára maga a halálos ítélet. A jelenség 2-7 évente fordul elő, a tapasztalatok alapján kb. 20 évente pedig különösen súlyos lefolyású. Az 1982/83-as El Niño (amely az említett afrikai éhinségnek is nagyrészt okozója volt) következtében pl. Galápagoson a medvefókák egyharmada elpusztult, az újszülöttek közül pedig gyakorlatilag senki nem élte meg a következő évet. A jelenség "fordítottja" a La Niña, ilyenkor a fókák örülnek és a növények bosszankodnak. Tehát amit természet egyik kezével elvesz, azt igyekszik később a másikkal visszaadni, gyönyörű példa a hullámelméletre.
A Galapagos-szigeteken mindenki az óriásteknősökre van ráizgulva. Tény, hogy elég különös szerzet, a fontolva haladás jelképe is lehetne, de nekem messze nem a teknősök jelentették a legnagyobb élményt. De még csak nem is a leguánok, hanem sokkal inkább a madarak. Nem bírom a fantasy filmeket, de Genovesa szigete tényleg olyan volt, mint valami tökéletesen megrendezett díszlet: furcsa alakú madarak húztak el másodpercenként a fejem felett tucatjával, a földön pedig fészkek mindenfelé, ameddig a szem ellát. És a legjobb az egészben, hogy tetszőlegesen közel lehet menni hozzájuk, egyszerűen fittyet hánynak az emberre. Ez egyébként az összes sziget minden egyes négyzetméterére jellemző: nagyon vigyázni kell, hova lépünk, ugyanis tényleg egyáltalán nem félnek az embertől a leguánok és gyíkok pedig terepszínükkel tökéletesen bele is olvadnak a tájba. Ez alól a tengeri leguánok jelentenek kivételt, amelyek a tengerből kimászva szinte koromfeketék, csak napozás után nyerik vissza rendes szürkészöld színüket, miután rendesen kiszáradtak. Ekkor viszont sas legyen a talpán aki észreveszi őket.
A víz alatti élővilág sem kevésbé pazar, a nap egyik fénypontja mindig a snorkeling volt: Galápagoson a víz kristálytiszta és kellemes, a part menti vizek bárhol tökéletes látványt nyújtanak. A legnagyobb élmény a fókákkal való úszkálás volt, de ráját vagy kalapácsfejű cápát testközelből látni sem mindennapos dolog. Ismétlem, sima mezei snorkelingről van szó, nem könnyűbúvárkodásról. A cápák Galápagoson egyébként nem jelentenek túl nagy veszélyt az emberre, ugyanis nekik is megvan a preferenciájuk, a halakat azért sokkal jobban szeretik, mint az emberhúst. Halból pedig akad itt bőven, hiszen Galápagos nekik is paradicsom. Ahogy mindenki másnak is az. Galápagost látni kell.
