"Hol a boldogság mostanában? Barátságos meleg szobában." Mondta Petőfi még nagyon régen, és igaza volt, mert Quitoban biztosan nem, több okból sem. 2850 méteres tengerszint feletti magasságával a város gyakorlatilag a felhőkkel van egy szinten, felhőkből pedig bőven van errefelé. Az örök tavasz városának nevezik sokan, nos nekem inkább az ősz jutott eszembe, az a fajta, amiben már semmi romantika nincsen, a legdzsuvásabb nyálkás november végi német ősz, minimális napsütéssel egy négynapos esőkkel. Ez egyben azt is jelenti, hogy hideg van, éjjel simán lenéz a hőmérő higanyszála 10 fokig is, ami a kellemes Csendes-óceán parti klíma után kisebb sokkot jelent. Az egész év ilyen, a különbség mindössze annyi, hogy sok eső esik (azaz mint Magyarországon májusban), vagy nagyon sok (háromszor annyi). Én ez utóbbi lapot húztam.
Quito pedig régi motoros a szakmában, 1534-ben alapították, de a város helyén ekkor már több, mint 500 éve éltek különféle emberek több-kevesebb sikerrel. Próbáltak volna máshol élni, 4000-es hegyek veszik körül, kicsit távolabb meg egy majd 6000-es vulkán figyel, tehát emberi életre közel s távol ez a völgy volt a legalkalmasabb, mármint relatíve. Már a város neve is azt sugallja, hogy itt csakis valami nagyon komoly dologról lehet szó: Muy Noble y Muy Leal Ciudad de San Francisco de Quito (Quitoi Szent Ferenc Nagyon Nemes és Nagyon Hűséges Városa) és erre az óváros tényleg rá is szolgál. Szépen felújították, rendbeszedték, a koloniális épületek és templomok tényleg csodaszámba mennek a szűk és meredek utcákon. A Luz de America (Amerika fénye) nevet mégsem emiatt kapta, hanem mert itt lázadtak fel a kontinensen először a spanyol gyarmatosítók ellen.
A 100 méterenként járőröző gépfegyveres rendőröknek és minden bolt előtt kötelező jelleggel pózoló ugyancsak fegyveres biztonsági őröknek köszönhetően pedig már sokkal biztonságosabb is az óváros, mint néhány éve volt. Nappal. De amint leszáll az éj, ami az Egyenlítő közelsége (20km) miatt az év minden egyes napján pontban fél 7-kor történik, egyből megváltozik ez a törékeny egyensúly. A helyzet este 10 körül fordul drámaira, ekkorra aki csak teheti, eltűnik az utcáról, az egész város úgy néz ki, mintha kijárási tilalom lenne. A felkapottabb szórakozónegyedekben (La Ronda) van azért némi pezsgés, de ez meg konkrétan úgy néz ki, hogy az utca két végén gépfegyveres őrök képeznek féligáteresztő szűrőt, és ott szépen mindenki beszáll egy taxiba. A gépfegyver valamiért nagyon népszerű az ecuadori rendőrség és biztonsági őrök körében, úgy tűnik, hogy a pisztoly és a puska ide már nem elég. Quitot tehát nem szavaznám be a világ legbiztonságosabb városai közé.
Ahogy a legtisztábbak közé sem, és ez ha lehet, még nagyobb gond. La Paz is éppen elég szörnyű volt szmogszempontból, Quito pedig pont annyival rosszabb, amennyivel több autó is van a városban. Azaz sokkal. Minden egyes busz koromfekete füstöt okád magából, még a látszólag újabbak is. Ezt majd egyszer megkonzultálom egy autószakértővel, mert érdekel a dolog, hogy mennyire a nagy magasság az oka, és mennyire a karbantartás teljes hiánya vagy a rossz minőségű gázolaj. Esetleg mindhárom, azt már nem is merem feltételezni, hogy szándékos a dolog. A helyzet mindenesetre tényleg borzasztó, Indiát idézi, annyival talán még rosszabb is, hogy a ritka levegő miatt eleve légszomja van az embernek, a meredek utcákon főleg, és ha ilyenkor kapja telibe egy combosabb gázfröccs, nos, az nagyon nem jó.
A város legújabb büszkesége a Teleferiqo névre hallgató kötélfelvonó, ami a világ legmagasabbra vivő kötélfelvonója. A város szélétől indul 2950 méterről és 40 perc múlva 2500 méter megtétele után 4100 méteren rak ki a Pichincha vulkán oldalában. A fejfájás szinte garantált, ahogyan a remek kilátás is, ha nem úszik éppen felhőben lent a város. Innen még el lehet zarándokolni a 4700 méteren lévő kráterhez, ha valakinek úgy tartja kedve, nekem nem tartotta úgy. A vicces az, hogy még ilyen magasságban is simán kirabolják az embert. A leglenyűgözőbb látvány egyébként az, amikor látni a völgyben lévő város repülőteréről felszállni a repülőket: emelkednek, emelkednek, de még mindig jóval alacsonyabban vannak, mint maga a kilátópont.
Quitoban jóval több időt töltöttem a tervezettnél, ennek főleg logisztikai okai voltak, nem a város nyűgözött le ennyire. Nem mellesleg megtaláltam a fent említett meleg szobát egy svájci hostelben, ahol fondütől kezdve Brotzeitplatte-ig minden lényeges dolog rendelkezésre állt, ami az örökös őszt elviselhetővé tesz. Még bubis kanál is volt hátul az udvarban. Svájci. Végül egyáltalán nem bántam meg a hosszúra nyúlt ittlétet: Quito kiváló kiindulópontnak bizonyult egynapos túrákra, Ecuador kis mérete és az olcsó tömegközlekedés miatt minden fontosabb környékbeli látnivaló kényelmesen elérhető. És nem utolsósorban a társaságra sem lehetett panasz, az ecuadoriak sokkal egyenesebb és barátságosabb emberek a peruiakhoz képest.
Van rá egy söröm, hogy senki nem gondolta volna, hogy Quitoban van Petőfi Sándor szobor. Sőt fotó nélkül még így sem hinné el senki, de íme itt a bizonyíték. Nem csalás, nem ámítás, nem photoshop, nem áprilisi tréfa, ő bizony a mi Sándorunk, a magyar költő, a forradalom hőse. A nevét ugyan nem sikerült jól leírni, de az igyekezet mindenképpen értékelendő, ő betű nem minden nyelvben van. A későbbi Quitot felkereső Petőfi-rajongók és irodalomzarándokok kedvéért: a szobor az óváros és a Mariscal Sucre negyed között található, a Parque El Ejido szélén, a 6 de Diciembre sugárúton, a Calle Patriatól úgy 100 méterre. Én először taxiban ülve vettem észre, hirtelen nem is tudtam, hogy hol vagyok, annyira valószerűtlen élmény volt. Először meg is próbáltam visszavezetni a nagy magasság miatti oxigénhiányra, de aztán visszamentem és tényleg ott volt, és ha már ott volt, én is leróttam kegyeletemet. És hogy a végére is kerüljön egy Petőfi idézet: "Mert én rendes pontos vagyok, mindennap egyformán iszom."
