A Galápagos-szigetek az Antarktisszal ellentétben nagyon is része volt az eredeti útitervnek, mondhatni sarokköve volt. Mindenképpen el akartam ide jutni, ha törik, ha szakad. Dióhéjban amit a Galápagos-szigetekről tudni érdemes: egy Ecuadorhoz tartozó, Dél-Amerikától kb. 1000 km-re nyugatra, az Egyenlítő mentén elhelyezkedő 13 nagyobb és több kisebb szigetből álló szigetcsoportról van szó, beceneve paradicsom. Ezt pedig elsősorban különleges növény- és állatvilágával érdemelte ki. Főleg természetesen utóbbival, de a növényekről sem szabad megfeledkezni, fauna nincs flora nélkül és vice versa. Mindössze öt szigeten laknak emberek (összesen 23 ezren), a szigetek nagy része tehát még mindig lakatlan.
A szigeteket a spanyolok már 1535-ben felfedezték, de túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottak neki. Messze volt, emberek sem éltek ott, aranyat sem találtak, állatból pedig akkor még volt bőven a kontinensen is, főleg a spanyolok között, ugye. Emiatt aztán gyorsan B-kategóriás lett Galápagos és sokáig az is maradt. 1835-ben jutott el a szigetekre Robert FitzRoy kapitány (akinek nevét Patagóniában egy gyönyörű hegycsúcs is őrzi) HMS Beagle hajóján a fiatal angol biológus, Charles Darwin. Egy hónapot töltött itt, rengeteg állatfajt vitt magával (ma ezért simán hűvösre tennék), amelyek tanulmányozása állítólag sokat segített neki híres könyvének, A fajok eredetének megírásához. Ami pedig nem más, mint a mai evolúciós elmélet alapkönyve.
A fenti paraméterek (messze van, sok a lakatlan sziget) már eleve gyanúsak, hogy a Galápagos-szigetekre eljutni nem éppen egyszerű. Vagy ha igen, akkor nem olcsó. És tényleg nem. A stratégiám ezúttal is az volt, hogy semmit nem megszervezni, hagyni mindent az utolsó percre és hagyni meglepni magamat a fejlemények által. A hónapokkal és több ezer km-re előre tervezés csak stresszt szül, amire semmi szükség, Dél-Amerika malmai amúgy is lassabban őrölnek a normálisnál, főleg ha utazásról van szó és közben többször is át kell kelni az Andokon busszal. A last minute stratégia ezúttal is bevált, ugyanis március közepe gyakorlatilag holtszezon, még a húsvét is pont jó helyre esett idén, hogy ne okozzon váratlan áremelkedést. Költségekből ugyanis van elég: gyakorlatilag az egész Galápagos-szigetek egy nagy nemzeti park a néhény település kivételével, a szigetre érkezés pedig úgy kezdődik, hogy meg kell venni belépőt a nemzeti parkba, ami írd és mondd 100 amerikai dollár. Ezt mindenkinek ki kell pengetnie, sehogy nem lehet megúszni.
A Galápagos-szigeteket alapvetően kétféleképpen lehet bejárni. Az egyik a do-it-yourself módszer, amikor is az ember elrepül a két repülőtér közül az egyikre (Baltra vagy San Cristóbal), ahonnan pedig menetrendszerinti hajókkal egy napos kirándulásokat tesz az ily módon elérhető négy sziget valamelyikére. Kétségkívül ez az olcsóbb módszer, és valójában Santa Cruz szigetén is bőven akad látnivaló, de kell kötni ugyanakkor egy súlyos kompromisszumot is: ahogyan az lenni szokott, a legérdekesebb és legérintetlenebb szigetek vannak a legmesszebb, olykor akár egy napi hajóútra. Ezen szigetek felkeresése csak egyféleképpen lehetséges, ha az egész hetet egy hajón töltjük és azzal járjunk be mindent. Hajó alatt a 150 személyes monstre cirkálóktól kezdve a 10 személyes yachtokig bármit lehet érteni, nyilván minél kisebb, annál személyesebb, élvezetesebb, ugyanakkor drágább is. Az útvonal egyébként szigorúan kötött és előzetesen jóváhagyott, megelőzve ezzel azt, hogy a népszerűbb helyeket hamarabb leamortizálják. A Galápagos-szigetek azonban még így is elég nagy falat, az összes fontosabb sziget bejárását nem lehet megúszni két hét alatt. Mi egy hét alatt hatot abszolváltunk a nagyobbak közül és legalább ugyanennyit a kisebbekből.
Egy valami azonban közös a két módszerben: a kontinensről mindenképpen repülni kell, mert egy gyors hajóval is legalább két nap lenne az út, és bár az út jóval nyugalmasabb, mint az Antarktisz felé a Drake-átjáróban, alapvetően fölösleges időpazarlás. Ha jól tudom, nincs is rá lehetőség, van néhány szállítóhajó, ami rendszeresen közlekedik, továbbá a szigetek körül kolbászoló kisebb-nagyobb hajók is időről időre visszatérnek a guayaquili kikötőbe, de nagyobb tömegek hajóval történő hatékony szállítása gyakorlatilag lehetetlen. A repülőjegyet tehát mindenképpen meg kell venni, ami a 400 dollár körüli árával egy tetemes összeg. Kivéve akkor, ha ezt az utazási iroda átvállalja, mint esetemben, mert olyan kevés foglalás érkezett a hajóra, hogy bármi áron, de növelni kell a létszámot. Ilyenkor a hátizsákos is jó ember, ha pedig kicsit is hajlandóak vagyunk többet áldozni a dologra, magasabb osztályú hajók is simán elérhetőek, ezeket holtszezonban néhol az eredeti ár 50-60%-ért kínálják indulás előtt 2-3 nappal. Két tipp a kereséshez.
Pontosan ez történt velem is, és a kézfogás, valamint a bankkártya lehúzása utáni napon már a repülőgépen ültem a paradicsom felé, ahol pedig a leszállás utáni 8 napban tényleg semmi kényelmetlen és megerőltető dologgal nem kellett törődni. Még azt sem engedték, hogy hozzányúljak a hátizsákomhoz, mire megérkeztem a M/Y Beluga fedélzetére, már ott várt a kabinomban. Az M/Y Belugát mindenkinek jó szívvel tudom ajánlani, pöpec kis yacht, bár gyanítom, hogy ezt a kategória bármelyik versenyzőjéről el lehet mondani. Ezen a ponton kell megemlékezni Omarról, a hajó szakácsáról, aki az óceán közepén a 3 nm²-es konyhában olyan költeményeket hozott össze, amilyenekre sok magyar étterem sem képes tízszer akkora infrastruktúrával. A március végi holtszezon súlyosságára jellemző egyébként, hogy az amúgy 16 személyes yachtra összesen hét fizetővendéget tudtak szerezni, amiből én voltam az egyik, mint hardcore last minute fan. Emiatt aztán csatlakozott hozzánk a hajó tulajdonosa, a Németországból származó, de két éves korában családjával a Galápagosra költöző Martin is, valamint a fia, aki a LAN Perunál pilóta és a kizsákmányoló munkatempót kívánta itt kipihenni. Sikerült neki.
A Galápagos-szigeteki turizmus 2008-ban érte el tetőpontját, addig stabilan minden évben masszív növekedést produkált, de a pénzügyi válság sajnos vagy nem sajnos, de ide is begyűrűzött. Számomra természetesen nem sajnos. És hogy mégis kik azok, akiknek a tőzsdekrach és a QE2 baljós árnya ellenére is sikerült feljutni az M/Y Beluga fedélzetére? Egy idősebb amerikai házaspár (Judynak utazási irodája van, Jock a szállítmányozási bizniszben tevékenykedik), Helen Londonból, María aki spanyol, de Londonban van kávézója, Simon akit az utazási irodája, ahol dolgozik, küldött ki tanulmányútra (nézze már meg, mégis mit árulnak), valamint Mark, az angol freelance újságíró, aki a Wanderlustnak fog rittyenteni majd erről az útról egy remek kis cikket. A társaságra tehát egy rossz szavam nem lehetett, kiművelt emberfők mind, akik azért jöttek a Galápagosra, mert érdekli őket az élővilág, a szerencsésebbeknek pedig egyben a munkája is ez. Ezt akkor kezdi igazán értékelni az ember, amikor is bekövetkezik az elkerülhetetlen, és egy-egy szigeten találkozik nagyobb hajók utasaival, akik között feltűnnek, mi több, dominálnak a tömegturizmus rég elfeledett (hátizsákos helyekről kiveszett) ikonjai, a lassan mozgó háromszögek (gy.k. amerikai nők). Viselkedésük részletezését most inkább mellőzném, maradjunk annyiban, hogy nemokék.
A felkeresett nagyobb szigetek, csak a rend kedvéért: Baltra, Santa Cruz, San Cristóbal, Santiago, Española és Genovesa. A kisebb szigetek közül Lobost és Albanyt érdemes megemlíteni. A leghihetetlenebb és egyben legzseniálisabb az egész Galápagoson az, hogy egyes szigetek mennyire különbözőek egymástól. Mindegyik sziget egy külön kis világ az idillikus fajtából és tényleg megtalálható minden: fekete vulkáni táj, dús erdők, kopár sziklák, képeslapminőségű fehér homokos tengerpart, hatalmas kráterek, és ez csak a szigetek egyik fele. A menetrend hasonló volt az antarktiszi úthoz: napi két-három partraszállás gumicsónakokon, de a kis létszám miatt jóval kötetlenebb is volt annál, gyakorlatilag annyi időt tölthettünk a szigeteken, amennyit akartunk. Itt kell megemlíteni minden Galápagos-túra kulcsát az idegenvezetőt: mindenhol ott van, a partraszállásokat ő tervezi/hajtja végre, rajta áll vagy bukik minden. Nagyon nagy szerencsénk volt, mert Darwin személyében (Isten bizony így hívták, nem vicc) valószínűleg Galápagos legjobb guide-ja volt velünk. Két lábon járó növény- és madárhatározó, nem tudtunk neki olyan kérdést feltenni, amire nem tudott volna válaszolni, emberileg is top-top-top, aki imádja a munkáját és alázattal végzi azt. Egyszerűen nem lehetett volna ennél jobb, csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni.
Az ecuadori kormány egyébként meglepően okosan és érett módon kezeli a Galápagos-szigetek problémáját. Fogalmazhatnék úgy is, hogy az országban uralkodó helyzethez képest idegen módon, és ezért minden dicséretet megérdemel. Ecuador alapvetően egy szegény ország rengeteg problémával, ehhez képest a Galápagos tényleg maga a paradicsom. Adódik a kérdés, hogy akkor miért nem megy minden ecuadori a Galápagosra szerencsét próbálni. A megoldás rafinált: munkát vállalni bárki mehet Ecuadorból, azonban a verseny nagy és csak a legjobbak maradnak talpon. Viszont az odaköltözéshez ez sem elég, hiába ecuadori az illető, olyan komoly feltételei vannak, hogy a legegyszerűbb tényleg az, ha újraszületik és bízik abban, hogy pont oda. Ecuadornak nagyon fontos Galápagos, hiszen egy igen jelentős bevételi forrás, és jó látni, hogy bármennyire is szükségük van a pénzre, sikerült felülkerekedniük a rövid távú érdekeken és létrehozniuk egy fenntartható állapotot.
