Itt található a világ legmagasabban fekvő fővárosa, La Paz, sőt rögtön kettő is, a világ legmagasabban fekvő hajózható tava, a Titicaca-tó, és a világ legnagyobb sósivataga, a Salar de Uyuni. Dél-Amerikán belül itt a legnagyobb az indián őslakosság aránya, és nem mellesleg a kontinens messze legszegényebb országa. Mondhatnám, hogy pont ezért, de az előítéletektől terhes lenne, ezért nem mondom. Nagyon jó arcok a kecsuák és az ajmarák.
Bolívia vetekszik Magyarországgal abban a tekintetben, hogy ha belekerül egy fegyveres konfliktusba, akkor abból kivétel nélkül a másik fél kerül ki győztesen. 1879-83 között a Chilével vívott csendes-óceáni háborúban elveszítette az Atacama-régiót ezzel tengerpart nélkül maradt, aminek hatásait azóta is nyögi. Nem sokkal később 1903-ban Brazília foglalta el a kaucsukban gazdag Acre régiót Amazóniában, 1932-35 között pedig egy harmadik háborút is elveszett Paraguay ellen, az állítólag hatalmas olajmezőket rejtő Chaco területért. A sors iróniája, hogy a három háború közül messze ez volt a legvéresebb és olajat azóta sem találtak a területen.
A 20. század tehát nem Bolviáé volt és nagyon úgy néz ki, hogy Magyarországgal ellentétben (legyünk optimisták) a 21. sem lesz az. Evo Moralesről valószínűleg még az is hallott, akit annyira nem érdekel a dél-amerikai közélet, mivel ugye sajnálatos módon a Rózsa-Flores ügy óta magyar vonatkozása is van a dolognak. Morales az ország első indián származású elnöke és ennek megfelelő hévvel látott neki az ország átalakításának. Hozzáállását mi sem jellemzi jobban, mint a beiktatási beszédében elhangzott "500 év ellenállás után 500 év hatalom" felkiáltás. Habár ez tényleg jól hangzik, nem túl valószínű, hogy így lesz, tekintve hogy a függetlenség óta eltelt 185 év alatt közel 200 kormányváltás történt az országban. Mindezek ellenére csökkent értelmi képességű gringó hippik előszeretettel rohangálnak Evo-lution feliratú pólókban.
A teendők listája mindenesetre a kívülálló szemével elég hosszú: az ország kétharmada él a szegénységi küszöb alatt, valamint az oktatásban és infastruktúrában is nagyon nagy az elmaradás. Erre szokták azt mondani, hogy harmadik világbeli körülmények, de megtapasztalni egészen más, főleg a szomszédos Chileből érkezve. Amikor először olvastam arról, hogy a 43000 km-es úthálózatból csak 2000 km aszfaltozott, azt hittem elírás. Oké, hogy szegény az ország, de ez mégis csak Dél-Amerika, nem Közép-Afrika. Aztán a határt átlépve kénytelen voltam elhinni, hogy tényleg nem hiányzik egy nulla a végéről, mert a legközelebbi aszfaltozott országút csak mintegy 500 km után következett. Az Uyuni és Potosí közötti országutat nem is tudom mihez lehetne hasonlítani, talán olyan mint amilyenek a Mátrában az erdészeti bekötőutak. Itt-ott pár száz méter aszfalt, de jobbára zúzott kő, esetleg az sem. Bármilyen meglepő, az országban vasúti közlekedés is van, bár közlekedésre teljesen alkalmatlan. Kizárólag vonatbuziknak ajánlott, hogy átélhessék, milyen lehetett a vasút Stephenson idejében: heti kétszeri indulás, ennek ellenére járatkimaradások, lámával vetekedő átlagsebesség, csak hogy egy pár jellemzőt említsünk.
Az ország nyomorult helyzetéért a történelem örökösen szerencsétlen laposztása mellett legalább ennyire felelős maga a természeti környezet, sőt van egy tippem, hogy végső soron az előbbi is erre vezethető vissza. Hiába a kokalevél és az ideszületés, attól még a 4000 méter egy igazi energiavámpír, az élet ezen a magasságon soha nem lehet olyan, mint egy tengerparton. Inkább vegetációnak lehet ezt nevezni, annyira lefoglaja az ember erőforrásait az elemekkel (oxigénhiány, erős napsütés, nagy napi hőingás) való örökös harc és a harcban való örökös alulmaradás. A világ más hasonlóan magas régiói közül (Tibet, Pamír) egyik sem arról híres, hogy gazdasági és innovációs központ lenne. Az alacsonyabban fekvő keleti országrész Santa Cruzzal az élen jóval fejlettebb, nem véletlen, hogy az autonómia iránti törekvésük régóta napirenden van. A lemez egy régi sláger feldolgozása: az ország erőforrásokban gazdag egyik fele nem érti, miért kellene eltartania az indiánokban gazdag másik felét.
Bolívia egyébként nem olyan régen került fel a hátizsákosok fő célpontja közé, de amióta felkerült, egyre előkelőbb helyet vív ki magának. Bármennyire is hihetetlen, az infrastruktúra mégis csak sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, már egész sok helyen van víz és villany, nagyobb városokban pedig internet is. Ami félelmetes inkább, az az, hogy milyen lehetett a helyzet 30 vagy 50 évvel ezelőtt. Valószínűleg olyan, mint 150 évvel ezelőtt. A kontinens legszegényebb országaként az árszínvonal is ennek megfelelő, ami egyrészt remek, másrészt pedig kiváló alkalmat teremt a környező országok alsóbb népcsoportjainak tanulmányozására: ha egy brazilnak például már van egy kis pénze utazni, de épp csak annyi, hogy saját hazájában szinte semmit nem kezdhetne vele, csak át kell ruccannia Bolíviába, és máris császárnak érezheti magát. Ehhez még hozzájön egy-két mindenre elszánt gringó és japó, tényleg meglepően érdekes társaság bír összegyűlni egy bolíviai hostelben. A turizmus tortájából egyébként rendszeresen nagy szeletet hasító amerikai és nyugat-európai nyugdíjas korosztálynak valamiért nem kedvence a hely, nem is értem, miért.
Bolíviában a hálózsák nagyon jó befektetés, melegen ajánlom mindenkinek, aki ide készül. 4000 méter fölött ugyanis este nagyon hideg tud lenni nyáron is, fűtés pedig természetesen sehol sincsen. A másik dolog, hogy higiénia terén sem áll annyira jól az ország, és nem egy hátizsákossal találkoztam, aki a Bolíviában eltöltött pár hét alatt ilyen-olyan nem kívánatos utitársakat szedett össze, bolhák, tetvek és egyéb bogarak formájában. Ők amúgy jellemzően olcsójánosok, akik egy centet sem hagyhatnak veszendőbe menni, tehát ez veszély részben elkerülhető drágább szállással, ahol rendszeresen mosnak és takarítanak is. 5 eurónál többet amúgy sem kell fizetni, 10 euróért pedig tényleg szállodában lakhat az ember. De van ahol ez lehetetlen, lásd Titicaca-tó és környéke, ilyen esetben nagyon jól tud jönni egy hálózsák, mintegy védőbúraként a harmadik világ ellen.
Az itt töltött két hét alatt átlagosan napi 21 eurót költöttem, ami Európából nézve egy hihetetlen összeg, de Bolíviából nézve is az: az ország felének pontosan egy hónapig kell ennyi pénzből megélnie. De ha egy napra ennyi a büdzsé, akkor abban benne van egy helyi viszonyok között drágább szállás, napi háromszori étkezés étteremben (egy átlagos étteremben egy étkezés alatt lehetetlen 5 eurónál többet költeni) és a szintén hiperolcsó utazás. A sör-benzin hányados szintén nagyon alacsony: 2,79. Végezetül egy találós kérdés: mi történik, ha Indiát felzavarják egy hegy tetejére? Bolívia lesz belőle.
