Dél keresztje

Ha lehet, akkor inkább egyik sem, Venezuelában azonban ez a kérdés nagyon is a mindennapok része. Ezt a nem éppen szívderítő szlogent az ország elnöke és egyben a kontinens bohóca, Hugo Chávez vette át kubai kollégájától Fidel Castrotól. Ez még nem is lett volna baj, ha nem gondolja komolyan és nem kezdi el megvalósítani tervét, de sajnos komolyan gondolta, ami pedig még ennél is sokkal súlyosabb, hogy az ország nagyobbik része kész volt asszisztálni ehhez. Elég lúzer országra vall ugyanis, hogy olyankor próbálkoznak a szocializmus megvalósításával, amikor az a világ többi részén már megbukott, vagy nagyon jól láthatóan bukásra áll.

Cháveznek már a hatalomra jutása sem egy egyszerű történet, bár a magyar politikai életen edződött olvasók számára valószínűleg semmi meglepő nincs benne. Vannak emberek, akiknek fixa ideajuk, hogy nekik márpedig vezetőknek kell lenniük, mitöbb, egy küldetés teljesítését rendelte el nekik a sors. Az esetek nagy többségében az ilyen emberek általában börtönben végzik, a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán azonban egészen az államfői pozícióig is eljuthatnak. A történet vége azonban mindig ugyanaz: az ország szív. Chávez sok más léhűtő kollégájához hasonlóan katonaként kezdte politikai pályafutását, majd 1992-ben úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje, és kész átvenni a hatalmat. A helyi szokásoknak megfelelően ezt egy puccsban látta a legegyszerűbben kivitelezhetőnek, elfoglalta a tévészékházat, az elnöki palotával azonban már nem bírt, a kormányhoz hű erők rövid időn belül szétverték a lázadást. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen akcióért mindössze két év börtön jár, így 1994-ben már ismét szabadlábon volt és pártot alapított. Az igazán hihetetlen dolog viszont csak ezután jött, 1999-ben nagy többséggel elnökké választották a választásokon.

A világ második legmagasabb vízesésével Dél-Afrikában nem volt szerencsénk, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt benne víz. Azóta tudom, hogy száraz évszak közepén egy vízesést felkeresni nem éppen a legszerencsésebb ötlet. A 850 méteres sziklafal persze így is impresszív látványt nyújtott, de valami mégis hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Úgy tűnik, az égiek kicsit bepöccentek ezen a kritikus hozzáálláson, mert a Salto Angelnél sikerült átesni a ló túlsó oldalára, háromszor is visszakaptam, amit hiányoltam. A vizet.

A Salto Angel 979 méteres zuhatagával a földkerekség legmagasabb vízesése. Venezuela déli részén a Canaima Nemzeti Parkban található a dzsungel közepén és egyáltalán nem triviális eljutni oda. Szárazföldi, kerekeken guruló közlekedési eszközzel (busz, metró, villamos) nem is lehet, mert egyszerűen nincs út. Nemcsak aszfaltozott út nincs, hanem semmilyen sincs. A szárnyait bontogató turizmusnak hála azonban a nemzeti parknak már van egy repülőtere is, bár a repülőtér kifejezés kicsit túlzás, egy fabódé és egy rövid kifutópálya az egész, 8-10 fős kisgépeken kívül más nem is tudna leszállni.

Kolumbiát elhagyva az út jubileumi, tizedik országa megtisztelő címet Venezuela nyerte el. Akárcsak az embereknél, az első benyomás mindig nagyon fontos egy új országban, különösen ha egy olyan bonyolult helyről van szó, mint Chavez országa. Az első megálló egy éjszakai buszozás után az egykor szebb napokat is látott Merida városa volt. Azaz lett volna, ha megérkezett volna a busz Meridába, de a sofőr, műszaki problémákra hivatkozva úgy látta jónak, hogy a várostól 10km-re lévő egyik buszszervizben tesz pontot az út végére.

Ezt sokan nehezményezték az utasok közül is, és akkor még finoman fogalmaztam (heves természetű nép a venezuelai), aztán némi tárgyalás és telefonágatás után elkezdtek szállingózni a taxik és végül mindenki eljutott a buszpályaudvarra anélkül, hogy egyetlen bolivart is fizetnie kellett volna pluszban. Még szép, hiszen a buszjegy árát mindenki kifizette, de egy ponton tényleg úgy tűnt, még akár ez is megtörténhetne, annyira szarik a sofőr a kialakult helyzetre. Egy szocialista országban vagyunk ugyanis, ahol bármi megtörténhet, sőt még az ellenkezője is. Ez volt az első emlékeztető pofon Chavez bácsitól, rögtön az első nap, csak úgy a miheztartás végett.

Kolumbiában eredetileg csak három hetet terveztem eltölteni, aztán két hónap lett belőle. Ez szerintem sokat elárul arról, mennyire fantasztikus hely, ha úgy tetszik, az út eddigi részének legnagyobb pozitív meglepetése. A problémák ellenére Kolumbia egy sokkal élhetőbb jobban működő ország, mint a környéken bármi, fantasztikus emberekkel. És kajákkal. Ismertségében elmarad a perui mögött, egy bejegyzés erejéig azonban mégis érdemes szót ejteni róla.

Ahogy azt már Dél-Amerikában megszokhatta az ember, ha egy ország van olyan szerencsés, hogy az Andoknak legalább csak egy kis szeletét is magáénak tudhatja, és hozzá még tengerpartja is van, akkor egy meglehetősen változatos konyhát talál ott. Nincs ez másképpen Kolumbiában sem, sőt valójában van egy olyan bónusza, amit az összes többi dél-amerikai ország nem tud magáról elmondani: két tenger mossa partjait. Nyugatról (balról, ugye) a Csendes-óceán, északról (onnan fentről) pedig a Karib-tenger.

Le fognak lőni. El fognak rabolni. Minek mész te oda? Ezek voltak az első reakciók az út kolumbiai részével kapcsolatban, amit én már akkor is viccesnek találtam, amikor még távol jártam Kolumbiától. Főleg miután ezt olyan emberek szájából hallottam, akik minden estéjüket tévénézéssel töltik és még életükben nem jártak Dél-Amerikában. Kolumbiáról sok embernek még ma is a Krokodil Dundee 2 nyitójelenete jut eszébe, amelyben a kokainbáró pribékjei vadásznak szerencsétlen jenki újságíróra, aki az ültetvény közelébe merészkedett megörökíteni egy kivégzést. Ez kétségkívül igaz lehetett a 80-as évek végén, amikor az ominózus film is készült, azonban azóta eltelt 20 év, amit Kolumbia Magyarországtól eltérően nem eltékozolt, hanem kihasznált.

Kolumbia ma már nem tartozik a világ legveszélyesebb országai közé, sőt közbiztonság szempontjából Dél-Amerikában is vannak nála jóval gázabb helyek, elég csak Venezuelára vagy Ecuadorra gondolni. Az imázs sokkal lassabban változik, mint a valóság, általában hosszú évekkel lemaradva mögötte, Európából nézve pedig akár egy évtized is lehet a különbség. Ez egyébként mindkét irányban érvényes, Mexikóról pl. még tavaly is hallottam laikusoktól olyan véleményeket, miszerint milyen szép és romantikus ország, holott Észak-Mexikó ma tényleg a világ egyik legveszélyesebb helyének számít. Ez már csak így megy, mire a Mari nénik is feleszmélnek, addigra a trend már megint megváltozott.

Magam mögött hagyva a karib-tengeri szibarita életmódot a kontinens belseje felé veszem az irányt, ahol egy sokkal izgalmasabb és nehezebb terep jön, egészen az Atlanti-óceán partjáig. Az igazi, hamisítatlan dél-amerikai trópusok: dzsungel, rengeteg víz és még annál is több szúnyog. Ennek első megállója pedig egy kalandos túra a Kolumbia egyik legszebb részén található elveszett városba.

Az elveszett város, azaz Ciudad Perdida Észak-Kolumbiában található Santa Marta városhoz viszonylag közel a Sierra Nevada hegység északi részén. A Sierra Nevada egy meglehetősen népszerű név magashegységi körökben, hiszen Spanyolországban, USA-ban és Mexikóban is van egy hasonló nevű hegység, meg az Andokban is vagy három, amelyeknek semmi közük egymáshoz, azon kívül, hogy hó fedi magas csúcsait. A név kötelez, ugyanis a Sierra Nevada szó szerint Havas-hegységet jelent.

Miután déli és nyugati irányban is elhagytam már a kontinenst, teljesen logikusnak tűnt, hogy megtegyem ezt észak felé is. A Karib-tenger partján nem is kellett túl sokáig keresgélni, hogy megfelelő célpontot találjak, bárhova is megy az ember, nagyot nem hibázhat, garantáltan idillikus körülmények fogadják. A szerencsés nyertes ezúttal San Andrés szigete lett, több ok miatt: mivel Kolumbiához tartozik, még csak határt sem kell átlépni, brit gyarmati múltja és Közép-Amerika közelsége pedig már papíron is egy külünös elegy kialakulását vetítette előre.

A sziget ugyanis jóval közelebb van Nicaraguahoz vagy Costa Ricahoz, mint a kolumbiai partokhoz, ennek ellenére San Andrés Kolumbia első számú üdülőhelye, szerte az országban nagyon népszerű. Akinek a kolumbiai karib tengerpart kevés vagy éppen Cartagena túl pörgős, itt megtalálhatja a számítását, csakúgy mint a bogotái klímapokolból elvágyódók, vagy a vizsgaidőszak után gőzt leereszteni óhajtó egyetemisták. Utóbbiak körében egyre felkapottabb a hely, nem utolsósorban azért, mert a sziget adómentes státusza miatt olcsóbb az alkohol is, mint bárhol máshol az országban.

Cartagena de Indias szintén egyike az amerikai ősvárosoknak. Annyira tökéletes a fekvése, hogy szinte adja magát, ide bizony fel kell húzni egy kunyhót, falut, erődöt, várost, szállodasort, évszázadtól függően. Eleve ott van a Karib-tenger, ez már önmagában véve olyan adottság, amivel rögtön a világ városainak legelőkelőbb köreiben találja magát: egész évben kellemes 25-30 fok, a tenger úgyszintén, és mivel messze délen van, távol a Mexikói-öböltől, a karib térség nagy átkától, a hurrikánoktól sem kell tartania. Ugyanakkor van egy védett öble és egy takaros dombja, ahova fel lehet húzni egy erődöt.

Amit a spanyolok rögtön meg is tettek, a várost pedig a hasonló stratégiai fontosságú spanyol Cartagena után nevezték el. Idővel azonban Cartagena egyre többeknek kezdte szúrni a szemét, ami több esetben tettlegességig is fajult: kalózok, angolok, franciák mind feneketlen kincsesbányát láttak a városban, többször is kirabolták és felgyújtották. A spanyolok ezt megelégelve egy masszív falat  húztak a város köré és az erődöt is megerősítették, időt és pénzt nem kímélve. Állítólag III. Károly spanyol király amikor meglátta a számla végösszegét, felháborodásában azt találta mondani, hogy ezért a pénzért egy akkora erődöt kellett volna építeniük, ami Madridból is látható.

Medellín minden bizonnyal az egyik leghírhedtebb kolumbiai város és nem alaptalanul: neve szorosan összefonódik Kolumbia legsötétebb időszakával, amikor is a város gyakorlatilag a világ kokainközpontjának számított. A 80-as években innen látták el a fél világot kokainnal, a műveletek központi figurája pedig a Medellín kartell mára már kultikussá vált vezére volt, aki élettörténete ismeretében csakis a legnagyobb bűnözőkkel, a Bonnie és Clyde párossal, Charles Mansonnal vagy Al Capone-val említhető egy lapon.

Pablo Escobar 1949. december 1-én született az antioquiai Rionegroban, egy szegény parasztcsalád hét gyereke közül harmadikként. Nem sokkal később a család a jobb élet reményében beköltözött Medellínbe, a kis Pablo pedig hamar rájött, hogy ha ugyanazt fogja csinálni, mint a szülei, akkor soha nem fog ötről a hatra jutni, de még egyről a kettőre sem. Persze ennél keményebb volt, magával szemben is, nem Escobar lenne a neve, ha nem így lett volna. Ultimátumot adott magának: ha 30 éves korára nem lesz egymillió dollárja, felköti magát. Gyorsan munkához is látott, először kicsiben kezdte fűvel, majd meglátva a kokainban rejlő hatalmas lehetőségeket, belépett az igazi bizniszbe.

Miért építene bárki is katedrálist a föld alatt, ráadásul sóból? Nagyon egyszerű, mert van rá igény. És főleg, mert van miből. Ez esetben utóbbi kivételesen nem az aranyat jelenti, hanem egy másik természetes ásványkincset, a kősót. Zipaquirá egy egyszerű kisváros Bogotától 50 km-re északra és abban a szerencsés helyzetben van, hogy egy kősóban különösen gazdag helyen fekszik. Valójában a város is ennek köszönhette születését, hiszen annak idején valószínűleg éppen azért telepedtek le itt az indiánok, mert sót találtak. De akár fordítva is lehetett, végül is mindegy, az viszont tény, hogy Kolumbia legrégebbi emberi maradványait találták meg itt a régészek.

Sóbányászat tehát ősidők óta létezett a környéken, még jóval a spanyolok megérkezte előtt, idővel viszont egyre nagyobb méreteket öltött. Szerencsére a só nem volt annyira kelendő, mint az ezüst, így a bánya most is üzemel. Ahol pedig aktív bányászat van, egy idő után egészen biztosan megjelenik valamilyen földöntúli erőnek a tiszteletére épített alkalmatosság, az ilyenkor elkerülhetetlen bányaszerencsétlenségek miatt. Nem volt ez másképpen Zipaquirában sem, a spanyolok és a katolizáció eljövetelével ez az alkalmatosság egy szentély lett, amit aztán később az a merész ötlet követett, hogy építsünk egy komplett katedrálist.