Ha lehet, akkor inkább egyik sem, Venezuelában azonban ez a kérdés nagyon is a mindennapok része. Ezt a nem éppen szívderítő szlogent az ország elnöke és egyben a kontinens bohóca, Hugo Chávez vette át kubai kollégájától Fidel Castrotól. Ez még nem is lett volna baj, ha nem gondolja komolyan és nem kezdi el megvalósítani tervét, de sajnos komolyan gondolta, ami pedig még ennél is sokkal súlyosabb, hogy az ország nagyobbik része kész volt asszisztálni ehhez. Elég lúzer országra vall ugyanis, hogy olyankor próbálkoznak a szocializmus megvalósításával, amikor az a világ többi részén már megbukott, vagy nagyon jól láthatóan bukásra áll.
Cháveznek már a hatalomra jutása sem egy egyszerű történet, bár a magyar politikai életen edződött olvasók számára valószínűleg semmi meglepő nincs benne. Vannak emberek, akiknek fixa ideajuk, hogy nekik márpedig vezetőknek kell lenniük, mitöbb, egy küldetés teljesítését rendelte el nekik a sors. Az esetek nagy többségében az ilyen emberek általában börtönben végzik, a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán azonban egészen az államfői pozícióig is eljuthatnak. A történet vége azonban mindig ugyanaz: az ország szív. Chávez sok más léhűtő kollégájához hasonlóan katonaként kezdte politikai pályafutását, majd 1992-ben úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje, és kész átvenni a hatalmat. A helyi szokásoknak megfelelően ezt egy puccsban látta a legegyszerűbben kivitelezhetőnek, elfoglalta a tévészékházat, az elnöki palotával azonban már nem bírt, a kormányhoz hű erők rövid időn belül szétverték a lázadást. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen akcióért mindössze két év börtön jár, így 1994-ben már ismét szabadlábon volt és pártot alapított. Az igazán hihetetlen dolog viszont csak ezután jött, 1999-ben nagy többséggel elnökké választották a választásokon.