Cartagena de Indias szintén egyike az amerikai ősvárosoknak. Annyira tökéletes a fekvése, hogy szinte adja magát, ide bizony fel kell húzni egy kunyhót, falut, erődöt, várost, szállodasort, évszázadtól függően. Eleve ott van a Karib-tenger, ez már önmagában véve olyan adottság, amivel rögtön a világ városainak legelőkelőbb köreiben találja magát: egész évben kellemes 25-30 fok, a tenger úgyszintén, és mivel messze délen van, távol a Mexikói-öböltől, a karib térség nagy átkától, a hurrikánoktól sem kell tartania. Ugyanakkor van egy védett öble és egy takaros dombja, ahova fel lehet húzni egy erődöt.
Amit a spanyolok rögtön meg is tettek, a várost pedig a hasonló stratégiai fontosságú spanyol Cartagena után nevezték el. Idővel azonban Cartagena egyre többeknek kezdte szúrni a szemét, ami több esetben tettlegességig is fajult: kalózok, angolok, franciák mind feneketlen kincsesbányát láttak a városban, többször is kirabolták és felgyújtották. A spanyolok ezt megelégelve egy masszív falat húztak a város köré és az erődöt is megerősítették, időt és pénzt nem kímélve. Állítólag III. Károly spanyol király amikor meglátta a számla végösszegét, felháborodásában azt találta mondani, hogy ezért a pénzért egy akkora erődöt kellett volna építeniük, ami Madridból is látható.
Ez a fal még ma is áll és valójában ma is fontos funkciót tölt be, bár ennek leginkább az ingatlanügynökök örülnek. A falon belül lakni ugyanis menő, mi több, nagyon menő. Aki számít Kolumbiában, annak egyszerűen kell, hogy legyen egy háza vagy legalább egy lakása Cartagena óvárosában. A kínálat pedig véges, mivel maga az óváros nem túl nagy és a világörökség részeként szigorú építési tilalom van érvényben. Ezért aztán a későn ébredőknek már elég mélyen bele kell nyúlniuk a pénztárcájukba, de még jobb, ha egyenesen bőröndöt hoznak: egy kisebb ház ára is már hét számjegyű, dollárban. Ezzel pedig a szintén az utóbbi években felkapott Dubrovnik óvárosát is megelőzi.
A szerencsés cartagenai tulajdonosok között van természetesen Gabriel García Márquez is. Nyílt titok, hogy a Szerelem kolera idején c. regénye Cartagenaban játszódik. A város nevét ugyan végig homály fedi a műben, ám nincs még egy hely a teljes karib tengerparton, amelyre ennyire passzolna a leírás, nem véletlen, hogy a regényből készült filmet is itt forgatták. Nem kellett sokat változtatni a díszleten. Márquez ennek ellenére az ideje nagy részét állítólag már nem Cartagenaban tölti, van még neki pár apartman a talonban a világ egyéb frekventált helyein, a Nobel-díjas írók már csak ilyenek.
Ez azonban önmagában még kevés lenne ahhoz, hogy ennyire felkapott hely legyen. Port-au-Prince és Miami is a karib tengerparton van, az egyik gyarmati, a másik menő, mégsem ér egyik sem Cartagena közelébe. Az a helyzet, hogy Cartagena tényleg gyönyörű. Az a fajta város, ami mindenkinek tetszik, felekezeti és párthozzáállástól függetlenül, és mindenki csak elismerően bólint, hogy ez igen, ez itt valami nagyon különleges dolog. Az utcákon bóklászva ugyanúgy egy időutazás részévé válunk, mint Valparaísoban, a különbség csak annyi, hogy itt még 200 évet megyünk vissza.
A lovaskocsiknak ma már inkább csak parasztvakítás a céljuk, de a szűk utcák, terek, a macskakövek, faerkélyek mind valódinak tűnnek még ha sok esetben természetesen nem is lehetnek azok. Ez amúgy nem baj, valamiért jobban szeretem azokat az erkélyeket, amelyek nem akarnak rögtön leszakadni. Érdekes egyébként, hogy a városfalhoz közeli, ámde azon már kívül eső részeken is egész sok hasonló korú és állapotú épületet találni, ár-teljesítményben pedig verhetetlenek, mert tényleg csak egy köpésre van az igazi óváros, ott lakni viszont simán feleannyiba kerül csak, vagy még kevesebbe. A falon kívül mindig is más volt az élet.
Cartagena másik nagy és nem kevésbé patinás dobása a már említett San Felipe erőd. Szokásos dolog a váraknál, hogy távolról jobban néznek ki, mint belülről, nos ez esetben is erről van szó. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a kilátás olyan csodás lenne, az óváros ugyanis teljesen beleolvad a szomszédos masszába, meg viszonylag messze is van. Ennek ellenére megéri felmenni és főleg bejárni a szűk és alacsony folyosókat. Klausztrofóbiásoknak nem annyira ajánlott, néhol ugyanis annyira beszűkülnek a folyosók, hogy egy ember is alig fér el. Ugyanúgy a 160 cm-nél magasabbak is gondban lesznek, de ez így a nyolcadik hónap körül már tényleg nem újdonság, Dél-Amerikában mindent törpékre méreteztek.
