Az időjárással eddig jobbára szerencsénk volt, leszámítva azt a 2-3 napot, amit Durban előtt töltöttünk, ahol is konrétan egész nap esett. Hirtelen felindulásból, és itt külön kiemelném a németek felháborodását, mondván, hogy nem a Nordsee-ra jöttek, hanem Dél-Afrikába, az ország belseje felé vettük az irányt, a hegyek felé, amely egy szárazabb klímával rendelkezik. A dolog pikantériája, hogy annak a bizonyos tengerparti területnek nagyon is kell a víz, hónapok óta nem esett, és komoly vízhiánnyal küzd. Mert hiába a tengervíz, azzal legfeljebb csak krumplit főzni lehet, meginni nem nagyon, lépten-nyomon spórolásra felhívó táblákba fut az ember a szállástól az étteremig mindenhol. De legyen meg mindenkinek a maga öröme, nekik az eső, nekünk meg a napsütés, még ha ehhez a hegymászás is a közös nevező.
Irány tehát a lesothoi határvidék és a Drakensberg, ami Dél-Afrika legmagasabb hegysége és a leghosszabb is, a maga majd 1000 kilométerével. Ha valaki hegymászós kedvében van, vagy csak egyszerűen gyönyörködni szeretne a tájban, simán eltölthet itt két hetet is akár, nem fog unatkozni. A terület hatalmas, látni- és másznivaló bőven akad, a látvány pedig minden erőfeszítésért kárpótol. Pedig én nem is vagyok egy hegymászó típus, sőt.
Nem apróztuk el a dolgot, rögtön az egyik legszebb útvonalat választottuk, egy túrát a Tugela vízeséshez és vissza, mint minden drakensbergi túrák egyik fénypontját. Az útvonalleírások általában moderate jelzővel illetik, és 4 óra szintidőt írnak rá, én azért egy plusz jelet odaraknék mindkettő végére. Chuck Norris legyen a talpán, aki ennél hamarabb megcsinálja. A láthatóan jó kondiban lévő angol párnak is épphogy sikerült 4 óra alatt, akikkel előző este a hostelben találkoztunk, nekünk valamivel több, mint 5 óra kellett hozzá. A nettó szintkülönbség egyébként 620 méter egy irányba, tehát annyira nem is vészes.
A túra szelíden indul (2500 méteren), hagy időt a mentális felkészülésre is, csak fokozatosan durvul be. Alapvetően két útvonal létezik, mi az egyiket fel, a másikat lefelé abszolváltuk. Még így napokkal később sem tudom eldönteni, hogy melyik a gázabb. Felfelé viszonylag nyugis a terep (és itt a viszonylagon van a hangsúly), hogy aztán elkérkezzen az ember egy lánclétrához (van ilyen szó?), ami két lépcsőben 30 méteres szintkülönbséget "old fel". A magamfajta alföldi gyerek számára ez felért egy kognitív terápiával, a Rám-szakadék ehhez képest tényleg csak langyos tej kakaós csigával. De hát létrán mászni mégsem egy nagy ördöngősség, mindenki csinálta már, még ha nem is egy panelház nyolcadik emeletéig.
Fent pedig a létramászás gyümölcseként aztán az ember megpillanthatja a Tugela vízesést, ami 948 méterével a világ második legmagasabb vízesése. Lett volna, ha víz is folyt volna benne, a száraz évszak miatt viszont jobbára csak tikkadt szöcskenyájak legelésztek rajta. A látvány viszont így is lenyűgöző, hiszen vízesés ide vagy oda, a cirka 1000 méteres szintkülönbség attól még ott van.
Létra tehát pipa, lefelé abban a biztos tudatban indultunk el, hogy valami szelíd levezető jön. Nem nyertünk, ugyanis lefelé 200 méternyi szintkülönbség egy vízmosáson keresztül vezet. Hiába nincs már benne víz, szikla annál inkább, az útvonalleírás is "tricky" jelzővel illeti. A lenti kép talán visszaad valamit belőle, utat vagy ösvényt nem érdemes rajta keresni, mert nincs. Térdfájósoknak erősen nem ajánlott kategória.
Végezetül mi mást mondhatnék, jó ötletnek bizonyult ez a pár napos kitérő. Drakensberg sok mást is kínál még, erőnkből és időnkből a Golden Gate Nemzeti Parkra és a lesothoi határhoz vezető Sani Pass-ra futotta még. Egyik sem okozott csalódást, utóbbihoz viszont kötelező egy terepjáró beszerzése (egy bizonyos pont után egyszerűen nem engednek mással tovább), így sajna az igazi die-hard rész ott kimaradt. De ez nem a terep hibája, hanem a miénk, részemről Drakensberget mindenképpen felvenném egy dél-afrikai túra kötelező pontjai közé.
