Miután déli és nyugati irányban is elhagytam már a kontinenst, teljesen logikusnak tűnt, hogy megtegyem ezt észak felé is. A Karib-tenger partján nem is kellett túl sokáig keresgélni, hogy megfelelő célpontot találjak, bárhova is megy az ember, nagyot nem hibázhat, garantáltan idillikus körülmények fogadják. A szerencsés nyertes ezúttal San Andrés szigete lett, több ok miatt: mivel Kolumbiához tartozik, még csak határt sem kell átlépni, brit gyarmati múltja és Közép-Amerika közelsége pedig már papíron is egy külünös elegy kialakulását vetítette előre.
A sziget ugyanis jóval közelebb van Nicaraguahoz vagy Costa Ricahoz, mint a kolumbiai partokhoz, ennek ellenére San Andrés Kolumbia első számú üdülőhelye, szerte az országban nagyon népszerű. Akinek a kolumbiai karib tengerpart kevés vagy éppen Cartagena túl pörgős, itt megtalálhatja a számítását, csakúgy mint a bogotái klímapokolból elvágyódók, vagy a vizsgaidőszak után gőzt leereszteni óhajtó egyetemisták. Utóbbiak körében egyre felkapottabb a hely, nem utolsósorban azért, mert a sziget adómentes státusza miatt olcsóbb az alkohol is, mint bárhol máshol az országban.
San Andrés egyébként nem túl nagy, de úgy is fogalmazhatnánk, hogy marha kicsi. Egy durván 12x3 km-es földdarabról van szó, amivel a szintén kicsinek számító Húsvét-szigetnek is alig az ötöde. Épphogy elfér rajta keresztbe egy kifutópálya. Az ugyancsak Kolumbiához tartozó szomszédos Providencia és Santa Catalina szigetek pedig még ennél is jóval kisebbek, ott kis túlzással a sziget túloldalára is simán át lehet kiabálni. A szigetet tehát egy nap alatt kényelmesen körbe lehet járni, akár gyalog is, adódik a kérdés, hogy akkor mi mást is lehet csinálni.
Hát lehet segíteni az egyetemistáknak példának okáért az akciós etil lebontásában, egyébként meg minden más ilyenkor szokványos tengerparti tevékenység is szóbajöhet: vizisportok, snorkeling, búvárkodás. Az idő és a víz egész évben tökéletes, és hozzá a díszlet is az: homokos part kókuszpálmákkal. A víz alatti élővilág pedig nem kevésbé lenyűgöző, a parti vizek sekélyek, a láthatóság kiváló, persze az aduászt nem tudja überelni San Andrés sem, mert az aduászt nem lehet überelni. Megint csak ismételni tudom magam: aki szeret búvárkodni, az tegyen magának egy szívességet és látogasson el a Galápagos-szigetekre. Nem fogja megbánni.
Az már eddig is feltűnő volt, hogy Kolumbia egy színes ország: indián, fehér, néger sikerrel keveredett itt az évszázadok alatt, de még ázsiai bevándorlók is akadnak szép számmal. És a hangsúly itt most a sikerrel szón van, valószínűleg ettől is ilyen jó hely Kolumbia. San Andrés még erre is rátesz egy lapáttal, mert az itt lakóknak jól láthatóan semmi közük nincs a Kolumbia többi részén élőkhöz, sokkal inkább Jamaicához és az afrikai gyökerekkel rendelkező angol-karib kultúrához. Jamaica különben földrajzilag sincs messze, San Andrés kb. félúton van Kolumbia és Jamaica között. Ez azt is jelenti, hogy itt aztán tényleg nem sürgős senkinek semmi az ég világon. Három napnál kevesebbre nem éri meg ide jönni, mert az alatt a vacsorát sem hozzák ki.
Az érem másik és fényesebb oldala a nyugalom. A bűnözés dél-amerikai mércével mérve infinitezimálisan kicsi, de dugótól sem nagyon kell tartani az egyetlen város három utcányi belvárosában. Ez amúgy minden kis szigetnek elvitathatatlan előnye, de ha leszedált raszták lakják, az se baj, máj frend. Legfeljebb tovább tart felmászni a kókuszpálmára. Nem mintha alantasnak tartanám a kókuszpálmára mászást, épp ellenkezőleg, kőkemény fizikai munka, mint bármi ami a kókuszdióval kapcsolatos. Az utolsó fázist kivéve, ami a szürcsölés tengerparton nevet viseli. De hát valakinek ezt is meg kell csinálnia.
