Ha lehet, akkor inkább egyik sem, Venezuelában azonban ez a kérdés nagyon is a mindennapok része. Ezt a nem éppen szívderítő szlogent az ország elnöke és egyben a kontinens bohóca, Hugo Chávez vette át kubai kollégájától Fidel Castrotól. Ez még nem is lett volna baj, ha nem gondolja komolyan és nem kezdi el megvalósítani tervét, de sajnos komolyan gondolta, ami pedig még ennél is sokkal súlyosabb, hogy az ország nagyobbik része kész volt asszisztálni ehhez. Elég lúzer országra vall ugyanis, hogy olyankor próbálkoznak a szocializmus megvalósításával, amikor az a világ többi részén már megbukott, vagy nagyon jól láthatóan bukásra áll.
Cháveznek már a hatalomra jutása sem egy egyszerű történet, bár a magyar politikai életen edződött olvasók számára valószínűleg semmi meglepő nincs benne. Vannak emberek, akiknek fixa ideajuk, hogy nekik márpedig vezetőknek kell lenniük, mitöbb, egy küldetés teljesítését rendelte el nekik a sors. Az esetek nagy többségében az ilyen emberek általában börtönben végzik, a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán azonban egészen az államfői pozícióig is eljuthatnak. A történet vége azonban mindig ugyanaz: az ország szív. Chávez sok más léhűtő kollégájához hasonlóan katonaként kezdte politikai pályafutását, majd 1992-ben úgy gondolta, hogy eljött az ő ideje, és kész átvenni a hatalmat. A helyi szokásoknak megfelelően ezt egy puccsban látta a legegyszerűbben kivitelezhetőnek, elfoglalta a tévészékházat, az elnöki palotával azonban már nem bírt, a kormányhoz hű erők rövid időn belül szétverték a lázadást. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen akcióért mindössze két év börtön jár, így 1994-ben már ismét szabadlábon volt és pártot alapított. Az igazán hihetetlen dolog viszont csak ezután jött, 1999-ben nagy többséggel elnökké választották a választásokon.
Chávez a szokásos kártyát játszotta ki, azaz több pénzt a zembereknek, a zemberek pedig voltak annyira buták és kiábrándultak, hogy elhitték neki. Az átlag venezuelai nem éppen egy több nyelven beszélő, otthon Voltaire-t olvasó fajta. A legszegényebbek körében pedig különösen népszerű a szocializmus ígérete, miszerint minden ember egyenlő lesz, mindenkinek ugyanannyi pénze lesz, ha akar dolgozni, ha nem. Ez a gondolat egyébként nem egyedülálló az ország történelmében, a fél Dél-Amerikát felszabadító Simón Bolívar ugyanis szintén venezuelai volt, és neki is voltak hasonló kényszerképzetei. Nagy álma egy egységes Dél-Amerika volt, azonban már a Nagy-Kolumbia fedőnevű formáció (a mai Kolumbia, Panama, Venezuela és Ecuador) is tiszavirág életűnek bizonyult. Bolívar halálos ágyán ki is mondta az azóta is sokat emlegetett igazságot: Dél-Amerika kormányozhatatlan.
Bolívar egyébként - nem túl meglepő módon - Cháveznek is nagy példaképe, saját magát is előszeretettel állítja be újkori Bolívarként, a szegények megmentőjeként, aki annyira tökös legény, hogy még az USA-nak is be mer szólni. Chávez olyannyira komolyan is gondolja a bolívári eszme folytatását, hogy elnökké választása után egyik első feladata egy új szocialista alkotmány létrehozása és az ország átnevezése volt. 1999 óta Venezuela hivatalos neve Venezuela Bolívári Köztársasága. Chávez amúgy dél-amerikaszerte nem örvend túl nagy népszerűségnek, az egyetlen vezető, aki hajlandó még szóba állni vele, az Evo Morales, a kontinens leglúzerebb országának elnöke. Kolumbiával pedig különösen feszült a viszony, mióta fény derült arra, hogy kolumbiai szélsőbal gerillaszervezetek a határ venezuelai oldalán különleges védelmet, mitöbb támogatást is kapnak a Cháveztől.
Ahogy mondani szokás, a szocializmusban az a legrosszabb, ami utána jön. A venezuelaiak ezt még nem tudják, de a tapasztalatok alapján egy nagyon keserű időszak vár rájuk, ha Chávez egyszer lelép a trónról, vagy magához szólítja az ördög. Az ország már most jól láthatóan rohad, az épületek, az utak, a buszok, autók, az emberek mentális állapota, minden. Los Llanos felé utazva sofőrünk folyamatosan mondogatta, hogy melyik kátyú (rosszabb esetben leomlott útrész, ami - mivel az Andokban voltunk - nem éppen veszélytelen) hány éve áll már ott anélkül, hogy akárcsak egy ujjal is hozzányúltak volna. A szocialista kormány láthatóan nem törődik olyan apróságokkal, mint a karbantartás, ami néha megbosszulja magát. A legcikibb ilyen esemény kétségkívül az volt, amikor a Caracast a repülőtérrel összekötő autópálya egyik hídja dőlt össze. Kénytelenek voltak (szocialista tempóban) egy újat építeni, mert hiszen a repülőteret azért az elnök is szokta használni. Hogy mi lesz az országban 5-10-20 év múlva, azt szomorú még elképzelni is. Kapcsolt fogalmak pedig ezek, mert szocializmus nem létezhet rohadás nélkül.
Köztudott dolog, hogy Venezuela hatalmas olajtartalékokkal rendelkezik, amely az új feltárásoknak köszönhetően immár a szaúd-arábiai készletekkel vetekszik. Mondjuk hogy ennek mennyire érdemes hitelt adni, az egy másik kérdés, hiszen ez mégiscsak egy Chávez által publikált adat. Akárhogyan is, rengeteg olaja van az országnak, aminek következtében a benzinár is messze, de messze itt a legalacsonyabb a földkerekségen. Hogy mennyire olcsó a benzin, azzal megintcsak a helyszínen szembesül igazán az ember. Egy liter benzin 0,07 bolívar fuertebe kerül, ami átszámolva írd és mondd kevesebb, mint 2 magyar forint. Nem maradt le nulla. Egy autót tele lehet tankolni egy százasból. Az országban gyakorlatilag minden, ami folyékony, a vizet is beleértve, drágább a benzinnél. Ja nem, a gázolaj még ennél is olcsóbb.
A benzinköltség egyszerűen nem tétel Venezuelában, emiatt az utazás és a szállítás is fillérekbe kerül. Az emberek nagy része pedig benzinfaló 8 literes amerikai dögökkel jár és mindenki nyomja neki, mintha muszáj lenne. Természetesen ennyire irracionálisan alacsonyan tartani a benzinárat csak mesterségesen lehet. Még egy ilyen országban is, ahol szó szerint dől a földből az olaj, az önköltségi ár (kitermelés, finomítás) is jóval meghaladja a literenkénti 2 forintot. Chávez elmélete azonban az, hogy ez az ő ajándéka az embereknek, hogy mindenki egyformán részesüljön az ország természeti kincséből, az olajból. Ki van ez találva, a szocializmus megszűnésekor az egyik első dolog lesz, ami fel fog tűnni az embereknek, hogy ni' már, húszor annyiba kerül a benzin, mint régen. És már lehet is nosztalgiázni, nem is volt az annyira nagyon rossz, mint mondják. Mert szocializmus nem létezhet olcsó benzin nélkül.
A pénzről is érdemes szólni egy-két szót, annál is inkább, mert ez egy fölöttébb hasznos információ lehet a Venezuelába készülőknek. Akik egyébként 90%-ban Európából érkeznek és különös módon túlsúlyban vannak a lengyelek. Az amerikaiak érthető módon nem nagyon rajonganak az országért. Az ország hivatalos pénze a bolívar fuerte, ami a régi bolívar új neve, miután levágtak belőle három nullát. Infláció tehát van, nem is kicsi, és ezt a szocialista hagyományokhoz hűen az állam próbálja kontrollálni, többek között azzal, hogy mesterségesen rögzíti az árfolyamot. A dollárhoz természetesen, mi máshoz: minél csóróbb, szakadtabb és lúzerebb egy ország, és minél ellenségesebb a kapcsolata az Egyesült Államokkal, annál bensőségesebb viszonyt ápolnak a dollárral. Jelenleg egy dollár 4,30 bolívar fuerte a hivatalos árfolyam szerint. Ennyit kap az ember a hivatalos pénzváltóknál, ha kártyával fizet, vagy ha kártyával pénzt vesz fel. Viszont ekkor alaposan ráfázik, mert a feketepiaci árfolyam ennek majdnem kétszerese (7,50-8,30).
Érdemes tehát (pontosítok: muszáj) az országba nagyobb mennyiségű dollárral érkezni (ez nem probléma, a környező országokban szinte bárhol fel lehet venni dollárt is az ATM-ben, Ecuadorban pedig eleve a hivatalos fizetőeszköz is az) és a feketepiacon váltogatni, különben minden kétszer annyiba kerül. Ez egyébként egyáltalán nem egy bonyolult feladat, gyakorlatilag bárhol váltanak dollárt normális árfolyamon, a hoteltől kezdve az utazási irodáig. Mindenki jól jár vele, a turista több pénzt kap a dollárért, a venezuelai pedig védve van a hirtelen leértékelés ellen. Kivéve az állam, az nem jár jól vele. Emiatt aztán a feketepiaci váltás szigorúan tilos a venezuelai törvények szerint, de valószínűleg a szocialista hagyományokhoz hűen inkább amolyan megtűrt cselekedet, mert tényleg mindenki csinálja. Mert szocializmus nem létezhet fekete piac nélkül.
És legutolsósorban, szocializmus nem létezhet egyszerű emberek nélkül. Akik hagyják, hogy mindez megtörténjen. De hogy az átlag venezuelai mennyire magasan szarik bele mindenbe, az valami félelmetes. Kb. mostanra jutott el odáig a dolog, hogy a mindent átható korrupció és bűnözés már a legegyszerűbb emberek ingerküszöbét is kezdi átlépni. Venezuela a kontinens egyik legveszélyesebb országa Bolíviával és Ecuadorral egy szinten, Caracas pedig már hivatalosan is (értsd egy főre eső gyilkosságok száma) Dél-Amerika legveszélyesebb városának számít. Ezenfelül Venezuelában élnek a kontinens legnagyobb parasztjai. Már ha a konstans üvöltözés, köpködés és a társas viselkedés legalapvetőbb szabályainak be nem tartása megfelel definícióként. Kolumbiából érkezve a különbség több, mint szembetűnő.
Kár pedig ezért az országért, mert természeti kincsei felülmúlhatatlanok. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a kontinens legszebb országa. Csak hát az emberek. Meg a főkolompos. Venezuela a feketepiaci árfolyamnak köszönhetően nem túl drága hely, bár annyira azért olcsónak sem számít, 44 euróba került egy átlagos nap Chávez birodalmában. A filléres benzinnek köszönhetően a sör/benzin hányados extrém értéket mutat: 216,49. Apropó sör. Meridában van egy fagyizó (Avenida 3 és Calle 29 sarok), ami a Guiness Rekordok Könyvében is szerepel, mint a legtöbb ízű fagyit áruló hely. 900 fölött van már az itt valaha árult fagyivariációk száma, de persze nem lehet minden nap 900-ból választani, 30-40 körül van a napi választék. És bár én a populáció azon 0,01 ezrelékéhez tartozom, aki alapvetően nem szereti a fagyit, a sörízűt (Polar Beer) mindenképpen ki kellett próbálnom. Nem volt rossz, de azt hiszem maradok a folyékony változatnál. Ezenkívül próbáltam még a csípőspaprika ízűt is, de volt pl. fokhagymás és tonhalas is, szép tonhal darabokkal.
