Az út kezdetén egyetlen olyan kritérium volt, amihez mindenképpen ragaszkodtam: ahol csak lehet, a felszíni közlekedést preferálom a légi helyett. Ennek egyébként semmilyen különleges oka nem volt, úgy mint repülésfóbia vagy rigorózus spórolás, egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy busszal utazni sokkal érdekesebb. Persze sokkal kényelmetlenebb is, de erről majd később.
Ezt a kritériumot valójában majdnem sikerült is mindvégig betartani, egyetlen egy alkalommal kellett csak ezt a szabályt megszegnem, mentségemre szóljon, hogy vis major miatt. Történt ugyanis, hogy a Rio Branco kilépett a medréből és elöntötte a Boa Vistából Manausba vezető egyetlen utat, elzárva ezzel a várost Brazília többi részétől. Ennek következtében dél felé közúton se ki, se be senki, két héten át, a légitársaságok legnagyobb örömére. A harmadik napon így hát szégyenszemre fel kellett adnom elveimet, és én is repülőre ültem.
Buszozni egyébként jó, sokkal jobb, mint amire számítottam. Az európai embernek van egy elképzelése arról, milyen buszozni Dél-Amerikában, meg úgy a harmadik világban egyáltalán: rozoga, füstölő buszok, épp hogy szét nem esnek, zsúfolt, büdös, tele fogatlan indiánnal, akik tyúkokat visznek egyik faluból a másikba, sőt tyúkketreceket, mitöbb, zsúfolt tyúkketreceket. De ez mindegy is, mert az első kanyarban úgyis belezuhan a busz a szakadékba, mivel nincs korlát. De ha lenne is, akkor is mindegy, mert a fék amúgy sem fog, különben is, a sofőr részeg.
Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól. Bár azt nem mondom, hogy a fenti szcenárió nem létezik, alapvetően azonban mégis nagyítóval kell keresni a hasonló szituációkat, elsősorban Bolívia, Ecuador, és Peru szegényebb részein. Na jó, Bolíviában tényleg nem kell olyan nagyon erős nagyító hozzá, azonban itt tényleg a világ egyik legcsóróbb országáról beszélünk. Fontos különbség viszont, hogy gyakorlatilag mindig, még Bolíviában is, létezik egy jobb szolgáltatást nyújtó (és természetesen magasabb árfekvésű) busztársaság egy adott útvonalra. Új busszal, kényelmes széles ülésekkel, wifivel és józan sofőrrel.
Ez utóbbi egyébként sajnos nem annyira triviális, mint azt az ember elsőre gondolná, olyannyira, hogy egyes, fejlettebb infrastruktúrájú, nagyobb buszállomáson külön helyiség is van az éppen induló sofőrök szondáztatására. A kevésbé fejlettebb országokban a piac oldja meg ezt: a piaci rést kihasználva létrejön egy új busztársaság, ami új buszokkal, megbízhatóbb, cserébe jobban megfizetett sofőrökkel, komoly belső ellenőrzéssel. És magasabb árakkal természetesen. Ezek a társaságok nem ritkán külön buszállomást is fenntartanak nagyobb városokban, szintén biztonsági megfontolásból.
A biztonság egyébként nagyon is fontos tényező egy dél-amerikai utazással kapcsolatban, tehát megéri kifizetni azt a néhány eurónyi felárat, amivel legalább néhány kockázati tényező kiküszöbölhető. Általában is elmondható, hogy egy hátizsákos turistát Dél-Amerikában a közúton fenyegeti a legnagyobb veszély, legyen az busz, taxi vagy egy sima gyalogátkelőhely. A közlekedési morál Dél-Amerikában némileg a nyugat-európai alatt, valahol a balkáni és az arab között van, de semmiképpen sem olyan rossz, mint az orosz vagy az indiai. Az országok között természetesen itt is hatalmas különbségek vannak, Peru és Ecuador mindenképpen a legrosszabbak között van, Chile és Uruguay pedig talán a magyarnál is jobb.
A buszközlekedés kapcsán jogosan adódik a kérdés, miért kizárólag csak buszokról van szó? Vonat talán nincsen? Dehogyisnem, nagyon szép vonatutak vannak Dél-Amerikában, én is utaztam vonattal Peruban a Machu Picchu felé. A probléma az, hogy ezeket inkább látványvonatoknak lehet titulálni, mint valós közlekedési útvonalaknak. Európai mércével mérve nagyon kevés vasútvonal van Dél-Amerikában, és ezek is inkább szép tájakat és érdekes helyeket járnak be, mintsem hogy metropoliszokat kössenek össze. Azaz nagyobb a turisztikai hasznuk, mint a logisztikai. Akit érdekelnek a dél-amerikai vasútvonalak, itt találhat egy egészen jó összeállítást róluk.
A közlekedni vágyóknak marad tehát a busz és a repülő. A hatalmas távolságok miatt ez utóbbi egyáltalán nem is olyan földtől elrugaszkodott ötlet, mint amilyennek elsőre tűnik, rengeteg időt meg lehet vele ugyanis spórolni. Néhányszor nekem is eszembe jutott, egy-egy 20 órás maratoni buszút közben, hogy nem-e lett volna egyszerűbb repülővel menni, de hát az ember tartsa magát az elveihez. Busszal utazni határozottan érdekesebb, mint repülővel, és mivel az emberek nagyon nagy része buszozik, remek társadalmi keresztmetszetet is ad.
Egyes trópusi országokban a sofőrök az út első másodpercétől az utolsóig a maximumon járatják a légkondit, aminek az az eredménye, hogy bent kb. 15 fok van, a busz külsején patakokban folyik a kicsapódott pára, az utasok meg hálózsákban és takarókban dideregnek. Nem vicc, ha valaki egy szál pólóban és papucsban száll fel mondjuk egy éjszakai járatra, annak komolyabb megfázás is lehet a vége. Miközben kint 35 fok van. Nem sikerült kideríteni, mi az oka ennek, a sofőrök azt állítják, hogy a légkondi kapcsolójának két állása van, vagy nulla, vagy maximum, én meg ezt nem hiszem el. A helyiek úgy tűnik, hozzászoktak ehhez, sőt, mondhatni kuriózumszámba megy, hiszen sokuk számára ez az egyetlen alkalom, hogy 15 fokos hőmérséklettel találkozzanak. Főleg Kolumbia, Venezuela és Brazília érintett ebben a problémában.
A dél-amerikai buszhálózat egyébként meglepően hatékonyan működik, mondhatnám azt is, hogy a kontinenstől szokatlanul hatékonyan. Késések természetesen előfordulnak, de nem durvábbak, mint bárhol Európában távolsági buszokon. Bármilyen váratlan eseményt (járattörlés, útlezárás, lerobbanás) és speciális igényt (fel- és leszállás máshol, ultra last minute indulás) viszont nagyon hatékonyan és nagy kompromisszukkészséggel hajlandóak megoldani, a lényeg a forgalom és a minél több ügyfél.
A buszjegy általában konkrét helyre szól, ezt azonban nem mindenki veszi annyira véresen komolyan, mint mondjuk Németországban. Érdekesség, hogy statisztikailag a folyosó melletti, busz középső részén található helyek a legbiztonságosabbak baleset esetén, túlélés szempontjából. Szarkák sajnos buszokon is előfordulnak, különösen Ecuador veszélyeztetett, de gyakorlatilag mindenhol vigyázni kell. Főleg a kézipoggyászra kell vigyázni, a csomagtérben lévőhöz nehéz a buszvezető tudta nélkül hozzáférni, ehhez pedig a becsekkoláskor kapott sorszámra is szükség van.
Az ülések meglepően nagyok, kényelmesek és hátradönthetőek, aminek következtében az alvás kevésbé nyűg. WC természetesen van, mindig hátul, tehát ha valaki nem szereti a konstans húgyszagot, akkor érdemes legalább 3-4 sornyira a WC-től helyet foglalni. Kivéve természetesen, ha már csak ott van hely. Szinte minden buszhoz hozzátartozik a fedélzeti tv, ahol általában valamilyen ZS kategóriás amerikai film megy elemi hangerővel, a helyiek legnagyobb örömére. Nagyon fontos tehát egy jó fülhallgató (lehetőleg zajszűrős) és egy iPhone, mert olvasni sajnos az esetek nagy részében lehetetlen a folyamatos rázkódás és a rettenetes útminőség miatt.
A végére néhány érdekes adat: Dél-Amerikában összesen 68-szor szálltam távolsági buszra, összesen 575 órát buszoztam (nettó majdnem 24 nap), ez alatt 33143 km-t tettem meg, az átlagsebesség 57,64 km/h. A leglassabb szakasz a Cuzco-Arequipa útvonal volt az Andokon keresztül (35 km/h), a leggyorsabb Chilében a Punta Arenas-Puerto Natales közötti utazás (80 km/h). A legrövidebb buszút 1 órás volt, a leghosszabb 24 és fél órás (Valparaíso és San Pedro de Atacama között), az átlagos buszút 8 órás volt. A legolcsóbb természetesen Bolívia volt (1,59 euró/100 km), a legdrágább Brazília (5,70 euró/100 km), az átlag 4,32 euró/100 km. Néhány speciális igény (határátkelés, kompátkelések, nehéz terep, pl. Ushuaia felé) azonban megdobhatja a jegyárakat.
