Túlzás nélkül állítható, hogy a brazil-paraguayi határvidék legérdekesebb emberi alkotása az Itaipu erőmű. Ez pedig gáz, mert egy város, vagy legalább egy templom csak lehetne a környéken, ami nagyobb elismerést vált ki az emberből, mint az a néhány millió köbméter beton. De nincs, tényleg nincs. Az a bizonyos valamirevaló környékbeli város a 300 ezres Ciudad del Este a Paraná-folyó túlpartján. Tipikusan az a hely, ahol teljesen fölösleges még megállni is. Nos, én megtettem, tényleg fölösleges.
Ciudad del Este lakossága kb. fele-fele arányban oszlik meg a csempész és a földönfutó-csóró-hajléktalan kategória között. Itt azért kicsit gondolkodtam az arányokon, mert nehéz eldönteni, hogy csempészből vagy hajléktalanból van-e több, de valószínűleg kb. ugyanannyian vannak. Akinek egy minimálisan kis pénze is van a városban, az több mint valószínű, hogy csempészetből szerezte. Ez elsősorban (főleg hamisított) elektronikai eszközök illegális kereskedelmét jelenti, de valójában szinte bármi kapható Ciudad del Esteben, hiszen akármi is legyen az, teljesen biztos, hogy jóval olcsóbb itt, mint Brazíliában. Ha pedig eleve Paraguayba is illegálisan érkezett be, akkor meg főleg.
Az első elektronikai bolt a határt jelentő Barátság-híd tövében található, közvetlenül a pecsételős bódé után. Aztán még egy, meg még egy, meg még egy, ameddig a szem ellát. Az utcán pedig dél-amerikai mércével mérve is rosszarcú emberek próbálnak eladni mindenféle tárgyat, cuccot vagy szolgáltatást. És ez még tényleg a szebbik arca a városnak, mert a nejlonzacskókból és kartondobozokból épített sátrak végeláthatatlan sorát szintén nehéz megszokni, főleg ha gyerekeket is lát köztük rohangálni az ember, pedig nekik ez jelenti az egyetlen létező világot.
A főváros Asunción már egy fokkal kellemesebb hely, de csupán csak annyival, amennyire azt a pár utcányi belvárost, közvetlenül az elnöki palota környékén, kikupálták. Nem kell azonban nagyon messzire menni, hogy ismét csak nyomorral találkozzon az ember. Az asuncióni parkokban és nagyobb tereken őslakos indiánok sátoroznak, már egy ideje. A sátorozás persze erős eufemizmus, a Ciudad del Esteben már megismert nejlonos-kartondobozos módszerrel épített viskókban laknak. És végzik mindennapi dolgaikat: esznek, isznak, ürítenek, szülnek, gyereket nevelnek. Bár egyáltalán nem agresszívak, sőt a gyerekek még kifejezetten élvezik is, ha valaki foglalkozik velük, alapvetően nem egy szívderítő látványról van szó.
Ha van valami, ami miatt Asunción egy picit is élhetőbb hely, mint Ciudad del Este, az a viszonylag nagy számú német kisebbség. Mint az Argentína utáni második legnépszerűbb nácimenedék, Paraguayban szép számmal élnek németek, akik ugyan sok szempontból köszönőviszonyban sincsenek otthoni kollégáikkal, néhány anyaországi szokáshoz viszont azóta is ragaszkodnak. Ha valamiben hagyományosan tényleg jók a németek (és ezt még a legvérmesebb utálóik is készek beismerni) akkor az az autógyártás, a sörfőzés és kenyérsütés. Az első természetesen mindössze a német autók nagyobb hányadát jelenti, meg hát nem is Ruf Twin Turboról meg M3-as BMW-ről van szó, hanem inkább a zöldséges merciről. Ami viszont egyértelműen életszínvonalemelő hatású, az a dél-amerikai viszonyokhoz képest tisztességes minőségű sör és pékáru.
Asunción egy furcsa hely. Egy ország fővárosa általában bír némi reprezentatív értékkel, de Asunción mindenképpen a kevés kivétel közé tartozik, ennyire jellegtelen fővárost az egész kontinensen nem találni. Ezen még a rengeteg paraguayi zászló sem segít, a májusi bicentenarium (és gondolom részben a napokban a Copa American a brazilok felett aratott győzelem) előhozta a nemzeti érzést azokban is, akikben már nem nagyon pislákol a láng. Mindenképpen érdemes a helyén kezelni a dolgokat, Paraguay ugyanis hivatalosan is a Bolívia utáni második legcsóróbb ország a kontinensen. Valódi, hamisítatlan, harmadik világbeli mélyszegénységről van szó, amiből a többségnek még generációkkal később sem lesz sok esélye kitörni. Paraguay valójában minden egyéb szempontból is utolsó a kontinensen, csak Bolíviát tudják bármiben is megelőzni, ami azért nem túl hízelgő egy országra nézve.
Paraguayban eredetileg több időt terveztem eltölteni, mint amennyi végül lett belőle, de hát a hosszútávú utazás már csak ilyen, a tervek arra valók, hogy hagyjuk őket megváltozni. Visszatekintve azonban azt gondolom, hogy így a 10. hónap környékén két hétnél többet amúgy sem valószínű, hogy kibírtam volna ebben az országban. Ilyenkor már kell azért egy bizonyos fokú, egészen minimális civilizációs szint, amit sajnos Paraguay nem üt meg. Egy ilyen országot, mint Paraguay, pedig egyszerűen nem szabad Cali, a Karib-tenger, Rio vagy Sao Paulo után hagyni. Ez kb. olyan, mint egy fél éves európai körút végén, Párizs, London, Róma és Madrid után még két hetet lehúzni Albániában. Nem okos.
A Chacon át Bolíviába vezető út pedig minden bizonnyal a kontinens egyik legérdekesebbje lehet a kalandtúra műfajban, főleg az infrastruktúra, és egyáltalán az emberek hiánya miatt. Ehhez azonban elengedhetetlen a fentebb vázolt mentális állóképesség. Aki nem hiszi, az sétáljon át este egyedül a Barátság-hídon Foz do Iguacuból Ciudad del Estebe, töltsön el ott néhány napot, aztán ha mindezt személyi és vagyoni kár nélkül átvészelte, leülhetünk sörözni a témáról. Nem lehetetlen természetesen, mert szó sincs arról, hogy Paraguay a világ, vagy akárcsak a kontinens legnyomorultabb helye lenne (előbbire Fekete-Afrika, utóbbira a Bolívia az egyértelmű cáfolat), azonban a dobogóra még bőven felfér.
