Kulturális rovatunk következik ismét csak, két kaland közé lapjával beillesztve. Amazónia elsősorban hatalmas esőerdőiről és élővilágáról ismert, fővárosa azonban nem is állhatna nagyobb kontrasztban ezzel az idealizált képpel. Manaus egy ízig-vérig modern iparváros közel kétmillió lakossal, lehetne akárhol a világon, az egyetlen árulkodó jel, hogy azért mégsem Európában vagyunk, az a konstans 30 fokos hőmérséklet és a magas páratartalom. A dzsungelromantikának azonban itt nyoma sincs, nem járkálnak ocelotok és pumák az parkokban, de lándzsás benszülöttek sem találkozni az utcákon. Van viszont több száz irodaépület és gyár, a Fiattól a Nokián át Siemensig, nehéz olyan multit találni, amelyiknek ne lenne Manausban valamilyen érdekeltsége.
Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a városnak különleges státusza van Brazílián belül (Zona Franca de Manaus), az itt beruházó cégek hatalmas adókedvezményekben részesülnek. Nyilván, különben senki nem akarna gyárat építeni a dzsungel közepén. A közlekedéssel nincs gond, egy átlagos tengeri teherhajó bőven elfér az Amazonason is. Nem újkeletű egyébként ez az ötlet, Ushuaiaban is hasonló módszerrel csalogatták oda a befektetőket, sikerrel. Emiatt Manaus belvárosában egymást érik a legkülönbözőbb elektronikai cikkeket áruló boltok, méghozzá igen jó áron lehet megkapni mindent, ami kütyü. Amit viszont az ember semmiképpen nem várna egy dzsungel közepén fekvő nagyvárostól, az egy operaház, méghozzá nem is akármilyen.
A Teatro Amazonas története, ahogy az egész városé is, szorosan összefügg az iparral. Nyilván, hiszen minden projektet finanszírozni kell valamiből. A 19. századi kaucsukboom bevételeiből Amazónia állam is bőven részesült és abban a hitben, hogy ez majd örökké tart, elkezdtek nagyot álmodni: Manaust márpedig a kontinens kulturális fővárosává kell tenni. A tervek közül a legambiciózusabb egyértelműen az operaház volt és 1881-ben pénzt és fáradtságot nem kímélve nekiláttak a projekt megvalósításának, az olasz Celestial Sacardim tervei alapján reneszánsz stílusban. Az építkezés 15 évig tartott és ma, több mint 100 év távlatából úgy tűnik, abszolút megérte minden beleinvesztált kaucsukdollár, sikerült egy időtálló építészeti gyöngyszemet felhúzni a város közepére.
A dekorációkkal és a belső építészettel sem spóroltak: a kerámia tetőcserepeket (a brazil nemzeti lobogó színeire festve) Elzászból, a lépcsőkhöz és szobrokhoz a márványt Olaszországból, a bútorokhoz a bársonyt pedig egyenesen Párizsból hozatták. A csillárok a szintén nem olcsó muranoi üvegműhelyben készültek. A parkettákhoz és bútorokhoz felhasznált fához viszont már nem kellett ennyire messzire menni, elég volt csak kimenni a városból. Az amazóniai dzsungelben ugyanis bőven van fa, kb. hatszázezer fajta, közülük pedig néhány a Föld legkeményebb és legjobb minőségű fafajtájának számít. A belső teret díszítő festményeket szintén olasz és francia művészek készítették és mindegyik témája valamilyen módon Amazóniához kötődik: dzsungel, a helyi élővilág vagy egyszerűen csak a város szimbólumának számító vizek találkozása.
Az operaházat 1896 december 31-én avatták fel és túlzás nélkül állítható, hogy korának egyik legszebb és legmodernebb (olyan hochmodern elemekkel, mint az elektromos világítás) alkotása lett, amire joggal lehetett büszke minden manausi munkás, paraszt és polgár. Az öröm azonban nem tartott sokáig, a kaucsukár beszakadása és a gazdasági világválság következtében elapadtak a pénzcsapok és a fizetőképes kereslet is megszűnt létezni hirtelen. A 80-as évekig főleg csak állagmegóvás történt, amióta azonban Brazíliának megint kezd jól menni, méghozzá nagyon jól menni, újra van pénz ilyen úri huncutságokra is. 1990-re kívül-belül teljesen felújították az egész operaházat, az újramegnyitásra sikerült többek között Plácido Domingot is meghívni. A cél ugyanaz, mint egykoron a kezdetekben: a világ egyik legszebb operaházába a világ legjobb művészeit összetoborozni. Úgy tűnik, jó úton haladnak, a színház zenekara már szinte teljes egészében oroszokból áll.
