Dél keresztje

Amikor elindultam, csak egy nagy vonalakban lévő terv létezett a fejemben. Adva volt egy London-Fokváros-Buenos Aires-London repülőjegy és ebből kellett kihozni a lehető legtöbbet. Eleinte még benne volt a pakliban az is, hogy nyugati irányban hagyom el Dél-Amerikát, azonban pár hét után nyilvánvalóvá vált, hogy itt a pakli újrakeverésére lesz szükség, ha tényleg meg akarom csinálni a dél-amerikai LP "Big Loop" útvonalát. Márpedig meg akartam, és milyen jól tettem, hogy meg akartam.

Dél-Amerika ugyanis az egyik legideálisabb hátizsákos célpont európaiak számára. A gyarmati múlt (és persze a konkvisztádorok brutalitása) miatt meglepően európai, sokkal európaibb mint bármi a Fekete-tengeren túl, habár távolságban jóval messzebb van annál. Ennek ellenére mégis egy egzotikus úticél, természeti szépségét tekintve pedig abszolút egyedülálló. És mindeközben elég változatos is, hiszen egy olyan kontinensről beszélünk, amely klímaügyileg (pontosabban szélességikör-ügyileg) Skóciától Kongóig terjed. Mindene megvan ahhoz, hogy ideális úticélja legyen egy hosszútávú utazásnak.

Nem szeretem a toplistákat, legfőképpen azért, mert semmi értelmük nincsen. Éppen ezért nem is lesz semmiféle toplista a blogban, az utolsó előtti bejegyzés olyan élményekről és pilanatokról fog szólni, amelyek meghatározták ezt az egész utazást. Felsorolásszerűen, bármiféle sorrend és tematizálás nélkül. Közhely, hogy az élményt senki nem veheti el, dehát tényleg így van: a pénz jön, a pénz megy, az élmény marad. Sokkal jobb élményre váltani, mint megvárni, míg elinflálják az urak. Inspirációnak, bakancslista összeállításához is jó lehet, saját magamnak pedig emléknek, szándékosan képek nélkül, úgy nagyobbat üt, mint egy albumnyi bélyeg.

Az út kezdetén egyetlen olyan kritérium volt, amihez mindenképpen ragaszkodtam: ahol csak lehet, a felszíni közlekedést preferálom a légi helyett. Ennek egyébként semmilyen különleges oka nem volt, úgy mint repülésfóbia vagy rigorózus spórolás, egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy busszal utazni sokkal érdekesebb. Persze sokkal kényelmetlenebb is, de erről majd később.

Ezt a kritériumot valójában majdnem sikerült is mindvégig betartani, egyetlen egy alkalommal kellett csak ezt a szabályt megszegnem, mentségemre szóljon, hogy vis major miatt. Történt ugyanis, hogy a Rio Branco kilépett a medréből és elöntötte a Boa Vistából Manausba vezető egyetlen utat, elzárva ezzel a várost Brazília többi részétől. Ennek következtében dél felé közúton se ki, se be senki, két héten át, a légitársaságok legnagyobb örömére. A harmadik napon így hát szégyenszemre fel kellett adnom elveimet, és én is repülőre ültem.

Buszozni egyébként jó, sokkal jobb, mint amire számítottam. Az európai embernek van egy elképzelése arról, milyen buszozni Dél-Amerikában, meg úgy a harmadik világban egyáltalán: rozoga, füstölő buszok, épp hogy szét nem esnek, zsúfolt, büdös, tele fogatlan indiánnal, akik tyúkokat visznek egyik faluból a másikba, sőt tyúkketreceket, mitöbb, zsúfolt tyúkketreceket. De ez mindegy is, mert az első kanyarban úgyis belezuhan a busz a szakadékba, mivel nincs korlát. De ha lenne is, akkor is mindegy, mert a fék amúgy sem fog, különben is, a sofőr részeg.

Túlzás nélkül állítható, hogy a brazil-paraguayi határvidék legérdekesebb emberi alkotása az Itaipu erőmű. Ez pedig gáz, mert egy város, vagy legalább egy templom csak lehetne a környéken, ami nagyobb elismerést vált ki az emberből, mint az a néhány millió köbméter beton. De nincs, tényleg nincs. Az a bizonyos valamirevaló környékbeli város a 300 ezres Ciudad del Este a Paraná-folyó túlpartján. Tipikusan az a hely, ahol teljesen fölösleges még megállni is. Nos, én megtettem, tényleg fölösleges.

Ciudad del Este lakossága kb. fele-fele arányban oszlik meg a csempész és a földönfutó-csóró-hajléktalan kategória között. Itt azért kicsit gondolkodtam az arányokon, mert nehéz eldönteni, hogy csempészből vagy hajléktalanból van-e több, de valószínűleg kb. ugyanannyian vannak. Akinek egy minimálisan kis pénze is van a városban, az több mint valószínű, hogy csempészetből szerezte. Ez elsősorban (főleg hamisított) elektronikai eszközök illegális kereskedelmét jelenti, de valójában szinte bármi kapható Ciudad del Esteben, hiszen akármi is legyen az, teljesen biztos, hogy jóval olcsóbb itt, mint Brazíliában. Ha pedig eleve Paraguayba is illegálisan érkezett be, akkor meg főleg.

Az Iguazú-vízesés majdnem a brazil-argentin-paraguay-i hármashatárnál fekszik, de szerencsére ott van az a majdnem és Paraguay nem kapott belőle. Azt hiszem, mindenki jobban járt így, de legfőképpen a turisták, akik Brazíliának és Argentínának hála élvezhetik az európai értelemben vett infrastruktúra minden előnyét. Ezt kárpótolandó Paraguay kapott valami mást a természettől: egy másik folyót. Míg az Iguazú-folyó a vízesés környékén az argentin-brazil határt, a nála sokkal nagyobb Paraná (amibe egyébként az Iguazú is torkollik) a brazil-paraguayi határt jelöli ki több száz km hosszan. Azonban akármennyire szép is az Iguazú és akármennyire turistás is, az általa termelt pénz közelébe sem ér annak, mint amit a Paraná hoz e két országnak. A kulcsszó az Itaipu.

Az Itaipu sokáig a világ legnagyobb vízerőműve volt, ezt a címet csak néhány éve vette át tőle a kínai Három-szoros beltenger és betonmonstrum. Az Itaipu 20 turbinájának áramtermelése fele-fele arányban oszlik meg a két ország, Brazília és Paraguay között. A számok elképesztőek: az erőmű névleges összteljesítménye 14000 MW, ami a paksi atomerőmű nyolcszorosának felel meg. Ez Paraguay teljes elektromos energiaszükségletének 90%-át fedezi, Brazíliának pedig az egyötödét. Mindezt úgy, hogy a paraguayi oldal általt termelt energi nagy része eleve közvetlenül Brazíliába megy exportra.

Gyerekként, a zászlórajzolgatós korszakomban, mindig Brazília zászlójának lerajzolása jelentette a legtöbb gondot. Algéria után persze. Sok csillag, minek annyi, meg amúgy is, hova kell őket rajzolni. Most már tudom, fölösleges a para, nincs az a brazil graffitiművész, aki pontosan le tudná rajzolni országa zászlaját. Valaki annak idején megtervezte a hivatalos zászlót, van egy hard copy a központban, azóta azt nyomják. Az egyszeri ember nem csinál belőle nagy problémát, sőt olyat is láttam, hogy egyáltalán nem fáradoztak egyetlen csillag berajzolásával sem. A figyelmes szemlélőnek már feltűnhetett, hogy Rochinhaban is egy ilyen zászlóval próbálkoztak a falfirkászok. Úgy tűnik, a favelákba nem jut a csillagokból.

A csillagok száma és elhelyezkedésük a zászlón pedig ennél egy fokkal bonyolultabb történet. A 27 csillag jellépezi a 27 szövetségi államot, az egyetlen, északi féltekén lévő csillag Pará államot szimbolizálja, amely valóban átnyúlik az Egyenlítőn. Volt valamikor, mert azóta három másik állam is átnyúlik. A csillagkép valójában az 1889 november 15-én, 8 óra 30 perckor Rióból látható csillagkép volt. Azért éppen ekkor, mert ebben az időpontban volt a blog névadója, a Dél keresztje csillagkép pontosan a meridiánon. Az Egynlítőn díszelgő és normál méretben alig olvasható “ordem e progresso” (rend és fejlődés) felirat pedig bár sokáig tűnhetett öniróniának (a két dolog ami bizonyosan hiányzik országunkból), az elmúlt 20 év kétségkívül bebizonyította hogy van tartalom e közhelyes szlogen mögött.

- Milyen lesz nálatok az idei termés? - Átlagos. - Hogyhogy átlagos? - Hát úgy, hogy rosszabb, mint tavaly volt, de jobb, mint jövőre lesz. Ez az ismert vicc még a 60-as évekből származik állítólag, de valójában az elmúlt húsz év magyarországi történéseire is gond nélkül alkalmazható. Túl sokat az argentinoknak sem kell töprengeniük, hogy országukra érvényes-e ez az állítás, elég csak végigsétálni Buenos Airesen, rögtön kiderül, hogy igen, nagyon is. Itt-ott már omladozó szecessziós paloták, Belle Époque stílusú éttermek, kávéházak hatalmas belső térrel, régi bútorokkal, századfordulós kacatokkal, lepusztult, de még mindig elegáns. Tiszta Párizs, ami érthető, hiszen Buenos Airest nem titkolt módon Párizsról koppintották annak idején. Úgy tűnik azonban, hogy túlontúl is ragaszkodtak ehhez a forgatókönyvhöz és a hanyatlásban is követték a nagy példaképet, hiszen Buenos Aireshez hasonlóan Párizs is látott már szebb napokat, éveket, évszázadokat.

Ha gazdasági adatokat is elővesz az ember, akkor még siralmasabb a kép. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, 100 éve Argentína még a világ egyik vezető gazdasági hatalma volt, hatalmas mezőgazdasági exportjának köszönhetően egy főre eső GDP-je megközelítette az Egyesült Államokét, Franciaországét és Németországét pedig el is érte. Két dolgot mindenképpen érdemes itt kiemelni, amelyeknek később valószínűleg nagy szerepük volt a hanyatlásban: az egyik, hogy ellentétben Európával és az Egyesült Államokkal túlságosan is a mezőgazdaságra épült a gazdaság, és túl kevés kézben összpontosult a tőke. Akik viszont nagyon is jól éltek, Buenos Aires az élő példa rá. Hogy miért nem kapcsoltak időben, amíg még lehetett, ez már örökre rejtély marad.

Az út végére maradt a kontinens harmadik nagyágyúja. Nehéz eldönteni, hogy a Torres del Paine-Machu Picchu-Iguazú trióból melyik a kontinens legszebb helye, annyire különböző mindhárom. Olyan, mintha a mákostésztát hasonlítanánk össze a lecsóval. Bár az Iguazú-vízesés inkább talán inkább halászlé lenne, de ez már már tényleg súlyos képzavar. Lényeg a lényeg: a Teremtő úgy döntött még réges-régen, amikor még nem létezett se Brazília, se Argentína, hogy a majdani brazil-argentin határt jelentő Iguazú folyón alkotja meg a világ legszebb vízesését.

A két legmagasabb vízesésnél már jártam korábban, Venezuelában és Dél-Afrikában, hozzájuk képest az Iguazú 80 méteres szintkülönbségével csekélység. Ugyanígy szélesebb ill. bővízűbb vízesés is létezik nála a világon, bár ez utóbbival azért érdemes óvatosan kell bánni, a vízhozam ugyanis erősen évszakfüggő. Az Igauazúnál is 4-5-szörös különbséget mutat a két szélsőérték, és ez még nem is számít annyira extrémnek. Ami egészen biztos tehát, hogy van olyan időszak az évben, amikor az Iguazú a világ legbővízűbb vízesése.

Nehéz írni egy akkora városról, aminek pontosan kétszer annyi lakosa van, mint Magyarországnak. A 20 milliós São Paulo Brazília és egyben a kontinens, sőt az egész déli félteke legnagyobb városa. A világranglistán pedig az előkelő hetedik helyet foglalja el. Teljesen evidens volt, hogy São Paulora nem lesz elég 4-5 nap, de még két hét sem. Ahhoz, hogy az ember ne csak a felszínt kapargassa, egy ekkora behemóthoz legalább egy fél évre lenne szükség. Annál is inkább, mert São Paulo nem egy hagyományos turistaközpont. Nem olyan, mint Rio vagy Valparaíso, hogy az ember kipipál bizonyos látnivalókat és kész, mehet tovább.

Látnivalóból ugyanis nem túl sok van, riói mércével mérve pedig egyenesen nincsenek. Még tengerpartja sincs szerencsétlen behemótnak. A Brazília térképen persze úgy néz ki, mintha a tengerparton lenne São Paulo, de ez becsapás, csak az ország hatalmas méretei miatt tűnik így, valójában kb. 80 km-re van a tengertől. Egy fennsíkon ráadásul, tehát amikor Rióban süt a nap, itt simán lehet, hogy esik az eső és úgy 10 fokkal hidegebb van. Szó sincs arról tehát, hogy az örök napfény városa lenne São Paulo, a tökéletes időjárást inkább Rióban érdemes keresni, vagy még inkább Medellínben. São Paulonak más értékei vannak: ízig-vérig világváros, igazi konzumfellegvár, valójában nem sokban különbözik New York Citytől. Azon kívül persze, hogy nagyobb nála. Árszínvonalban viszont egészen biztosan nincs nagy különbség, São Paulo ugyanis egy pofátlanul drága hely.

Az előző bejegyzésben annyi szépet és jót írtam Rióról, hogy már-már azt hihetné a gyanútlan olvasó, hogy tényleg igaza van Lukács Lacinak, azaz mindig kék a tenger és sohasem éhesek a cápák. Pedig erről szó sincs, cápából nagyon is sok van Rióban és nagyon is éhesek tudnak lenni. A bűnözés komoly probléma a városban, olyannyira, hogy a világ legveszélyesebb városairól összeállított toplistákban már évtizedek óta bérelt helye van. A 2014-es foci VB-re és a 2016-os olimpiára való felkészülés jegyében azonban már városvezetés és a kormány kezdi komolyan venni a dolgot és próbálja meg menteni a még menthetőt. Ennek köszönhetően Rio ma már jóval biztonságosabb hely, mint akár csak néhány éve is volt, bár problémák azonban még mindig bőven akadnak.

A favela a dél-afrikai township brazil megfelelője, azaz bádogviskókból álló nyomornegyed. Kialakulásuk is nagyon hasonló, annak ellenére, hogy Brazíliában a kormány sohasem volt nyíltan diszkriminatív, alapvetően mégis a felszabadított rabszolgák illegális lakóhelyeikből alakultak ki a favelák. Ad-hoc építkezés, infrastruktúra hiánya, mélyszegénység, azaz a bűnözés melegágya. Száz éve még jó ötletnek tűnt, hogy hagyjuk csak a csórókat nyomorogni a saját mocskukban, azonban a kritikus tömeget elérve kezdték szépen átvenni az irányítást a bűnszövetkezetek, és immáron a favelák olyan részei lettek az országnak, ahol a brazil államnak szó szerint semmilyen befolyása nincsen. APEH meg ilyenek, ugyanmár. A rendőrök nem mernek bemenni. De a katonák is csak akkor, ha elegen vannak.