Soha ne bízz meg egy peruiban. Ez egy Dél-Amerika szerte ismert mondás, aminek eleinte különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam, de nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjek, nagyon is sok valóságalapja van. Avagy a népszerű vicc helyi adaptációja: honnan tudni, hogy egy perui hazudik? Mozog a szája. Természetesen tisztelet a maroknyi kivételnek, akik olyan kevesen vannak, hogy az már hibahatáron belül van. Annak idején az inkák között a legnagyobb bűn a hazugság és a lopás számított, ezeket halállal sújtották. Ha az inka törvények még életben lennének, Peruban már egészen biztosan nem élne ember.
Peruban tényleg soha nem lehet hinni senkinek, az adott szó nem létező dolog. Ez egyébként amolyan nemzeti sport, mindenki csinálja és mindenki tudja, hogy mindenki csinálja, ezért aki ezzel nincs tisztában, mint általában a gringók nagy része, nagyot koppanhat, aztán persze felveszi a ritmust. Az élet legkülönbözőbb területein a pillanatnyi előnyért bárki bármilyen kamuszöveget bevállal, ennek egyetlen előnye, hogy kiváló kontraindikátor: ha valaki mond valamit, akkor biztos lehet benne az ember, hogy az nem úgy van. Kedvencem, amikor két taxisofőr egymást felváltva licitál a buszpályaudvaron a gringó kegyeiért: hiába foglaltam szállást előző este az interneten, az egyik váltig állítja, hogy az a szállás már nem létezik, bezárt, leégett, lebontották, a másik közben meg azt bizonygatja, hogy létezik, csak veszélyes, kirabolnak, kupleráj van a helyén, ámde ő tud egy jobbat, a peruiak fantáziája határtalan, ha kamuzásról van szó. Természetesen ilyenkor egyik változat sem igaz.
A másik szemléletes példa a peruiak pénzhez való viszonya. Kamuországban rengeteg a hamis pénz, erre már a határátlépéskor felhívta a figyelmet a buszsofőr, hogy nehogy a határ közelében tébláboló utcai árusoknál váltsunk, mert tutira átvágnak, menjünk inkább a pár méterrel odébb lévő hivatalos pénzváltóhoz. Utóbb esett le, hogy a fickó valószínűleg a haverja lehet, mert utána szépen ő is felszállt a buszra és szépen elcsevegtek Punoig. Tény, hogy hamis pénzt nem adott, legalább is senki nem reklamált. A perui új sol biztonsági jegyeivel és azok lehetséges hamisítási módszereivel viszont abszolút képben lettem az egy hónap során.
Igen ám, de az amerikai dollárt is előszeretettel hamisítják, sőt talán még szorgalmasabban, mint a solt, a nagyobb értéke miatt. Ez a történet viszont már olyan szintre jutott, hogy a leggyakrabban hamisított CB sorozatjelű százdollárost egyáltalán nem lehet beváltani az országban, sem banknál, sem hivatalos sem utcai pénzváltónál, sehol. Sőt mi több, mindenki csak makuláltlan állapotban lévő dollár bankjegyeket fogad el. Ha van rajta egy fél mm-es szakadás, esetleg pecsét vagy kézírás, akkor szintén esélytelen beváltani. Vagy be lehet - és itt jön a legelképesztőbb az egészben - az árfolyam 80 százalékáért. Az senkit nem zavar, hogy az Egyesült Államokban, de még a szomszédos Ecuadorban is, a wc-papír állagú százdolláros is ugyanannyit ér, mint a vadiúj.
A dollármizériának ezzel még nincs vége, mint mondottam volt, a leleményesség határtalan és akár intézményi szintén is művelhető. Dél-Amerikában bevett szokás, hogy az ATM-eknél helyi pénz mellett dollárt is felvehet az ember, ki tudja mikor jön a következő hiperinfláció. Namármost, ha egy bank meg akar szabadulni szakadt dollár bankjegyeitől és lusta az Egyesült Államokig menni emiatt, elég csak betennie az ATM-be. A szerencsés nyertes Peruban azt már sehol nem fogja tudni használni. Esetleg beválthatja egy ügyeskedő pénzváltónál 80 százalékért. Akik valószínűleg jobban ismerik a dollár bankjegyek biztonsági elemeit, mint a legtöbb amerikai.
Mindez pedig csak maga a fizetőeszköz volt, sem a cserébe nyújtott szolgáltatásról, sem annak áráról nem esett még szó, pedig a peruiak itt is tudnak újat mutatni. A gringó maga a két lábon sétáló pénztárca, ezért ahol csak lehet, lehúzzák. Ennek van hivatalosan támogatott módja is, mint pl. a Machu Picchu vonatjegyek irreálisan magas ára és a belépőjegyek szisztematikus felszorzása külföldiek számára. De a felszorzás a taxisoktól kezdve az utcai árusokig bárhol előfordul, saját tapasztalatom szerint az ár általában a reális ár háromszorosáról indul, aztán ha le is sikerül alkudni a felére, ami már nagy fegyvertény, és az alkudozó is örül neki, mert még mindig marad rajta egy tetemes extra haszon. Mindez persze általában pár száz forintos tétel és amíg tényleg csak ennyi, nagyon reklamálni sem éri meg. Amúgy is, húzzanak le nyugodtan párszáz forinttal, ha cserébe nem rabolnak ki.
Apropó taxisok. Peruban rengeteg a taxis, a hivatalos taxikon kívül is gyakorlatilag bárkit le lehet inteni. Keresetkiegészítés céljából boldog boldogtalan űzi az ipart. Még autó sem szükséges hozzá, elég bérelni, akár csak pár órára is. Emiatt gyakran előfordul a következő szcenárió: taxis és utas egymásratalál, megbeszélik az uticélt, a viteldíjat, elindulnak, az út azonban először a benzinkúthoz vezet, ahol pont annyit tankol, amennyi a célig és vissza elég. Ez általában 1 gallon körül van, aztán a következő fuvarnál ugyanez, a nap végén pedig visszaadja az autót a tulajnak. Már ha egyáltalán túlélte a napot az autó, vagy a sofőrje. A limai közlekedési morálról már volt szó, ebben sajnos a vidéki Peru sincs sokkal lemaradva. A helyzet messze a leggázabb egész Dél-Amerikában, a hegyi utakon pedig különösen érdekes helyzetek bírnak kialakulni.
A dél-amerikai társadalmi különbségek legendásak, Peru azonban a kontinensen belül is előkelő helyen van e tekintetben. Miraflores és egy andoki falu mintha nem is ugyanabban az országban és ugyanabban az évezredben lenne. Az ország fele a szegénységi küszöb alatt él, de Bolíviához képest összességében azért érezhetően jobb a helyzet. Azonban az állandó hazudozás és lehúzás miatt Peru nagyon agyára tud menni az embernek, sokkal jobban, mint Bolívia. Bolívia csak szimplán csóró, Peru pedig kellemetlen. Személyes véleményem szerint Bolívia biztonságosabb is, Peruban egyszerűen túl sok a turista, egyesek pedig még mintha direkt tennének is érte, hogy könnyű zsákmányok legyenek.
Az útitervben eredetileg szerepelt az észak-perui dzsungel közepén lévő Iquitos felkeresése is, amely többek között arról nevezetes, hogy a világ legnagyobb közúton megközelíthetetlen városa és nem mellesleg remek kis dzsungeltúrák kiindulópontja. Mivel azonban éppen akkor tört ki a legújabb Dengue-láz járvány egy új vírustörzzsel és a perui kormánytól kezdve különböző utazási fórumokig mindenki eltanácsolt tőle, végül kihagyásra került. Ha minden jól megy, később a brazil Amazóniában bőven lesz még alkalom bepótolni eme mulasztást.
Peruban a napi büdzsé végül 36 euróra jött ki, ami alapvetően nem vészes, de ha azt nézzük, mit kapunk érte cserébe, nagyon is sok. A Machu Picchu, az Inca Trail, a Nasca-vonalak mind-mind súlyosan túlárazottak, de a helyzet az, hogy tényleg mindegyik világszám és ezt sajnos a peruiak is nagyon jól tudják. Machu Picchuban valószínűleg akkor sem lenne számottevően kevesebb turista, ha erre az árra még rádobnának egy kétszeres szorzót. Peru már messze nem az az olcsó hátizsákos paradicsom, mint ami 5-10 éve volt: régi utikönyveket böngészve kiderül, hogy 10 év alatt dollárban számolva is néhol 3-4-szeresére emelkedtek az árak. Ettől függetlenül még mindig egy gyönyörű ország rengeteg természeti és kulturális csodával, egy valamit kéne csak lecserélni: az embereket.
