Amikor elindultam, csak egy nagy vonalakban lévő terv létezett a fejemben. Adva volt egy London-Fokváros-Buenos Aires-London repülőjegy és ebből kellett kihozni a lehető legtöbbet. Eleinte még benne volt a pakliban az is, hogy nyugati irányban hagyom el Dél-Amerikát, azonban pár hét után nyilvánvalóvá vált, hogy itt a pakli újrakeverésére lesz szükség, ha tényleg meg akarom csinálni a dél-amerikai LP "Big Loop" útvonalát. Márpedig meg akartam, és milyen jól tettem, hogy meg akartam.
Dél-Amerika ugyanis az egyik legideálisabb hátizsákos célpont európaiak számára. A gyarmati múlt (és persze a konkvisztádorok brutalitása) miatt meglepően európai, sokkal európaibb mint bármi a Fekete-tengeren túl, habár távolságban jóval messzebb van annál. Ennek ellenére mégis egy egzotikus úticél, természeti szépségét tekintve pedig abszolút egyedülálló. És mindeközben elég változatos is, hiszen egy olyan kontinensről beszélünk, amely klímaügyileg (pontosabban szélességikör-ügyileg) Skóciától Kongóig terjed. Mindene megvan ahhoz, hogy ideális úticélja legyen egy hosszútávú utazásnak.
Közhely, hogy utazni az egyik legjobb dolog a világon, viszont a hosszútávú utazás egy egészen más műfaj. Az első pár hétben az ember teljes energiával pörög, pont úgy, mint az átlagember egy két-három hetes nyaraláson. Nem akar elvesztegetni egyetlen percet sem, és nem akar elszalasztani egyetlen látnivalót sem. Aztán úgy egy hónap múlva az ember átkapcsol "utazómódba", a szervezet alkalmazkodik a magasabb intenzitású, ámde (vagy pont ezért) kevéssé stresszes életmódhoz. Már nem akar minden egyes nevezetességet felkeresni, kialakul egy egészéges egyensúly az érdeklődés és a szemlélődés között. Kb. 6-8 hónap múlva pedig ez az egyensúly felborul a szemlélődés javára: csak a legindokoltabb esetben indul el többnapos túrára, még egy múzeumlátogatáshoz is nyomós indok kell. Kívülállóként ezt lehetne lustálkodásnak is nevezni, pedig nem az. Ez annál egy magasabb intenzitású és céllal is rendelkező tevékenység: emberek, állatok, a környezet és nem utolsósorban önmaga figyelése, megértése, már-már kontemplációs felhangokkal. Csak ajánlani tudom mindenkinek ezt az élményt.
A leggyakoribb kérdés egy ilyen utazás után (azután persze, hogy mennyibe került) az, hogy milyen betegségeket kaptam el, hogy éltem túl egyáltalán egy ilyen utat ott a messzi harmadik világban. Itt sajnos ki kell ábrándítsam a szenzációra éhes olvasókat, ugyanis egy komolyabb hasmenésen kívül (amiben így utólag visszatekintve valószínűleg az én felelőtlenségem is benne volt) semmilyen olyan egzotikus betegségről nem tudok beszámolni, mint a malária, Dengue-láz vagy bilharzia. Bár ezek a betegségek (és még sok más trópusi betegség is) valóban léteznek Dél-Amerikában, azonban némi elővigyázatossággal és egy kis szerencsével megelőzhetőek. Az általános higiénia és tisztaság még a kontinens legszegényebb országában is fényévekkel jobb, mint pl. Indiában, Afrikáról nem is beszélve. A két déli országnak pedig tisztaság szempontjából semmilyen szégyenkeznivalója nincs bármelyik európai mediterrán országgal szemben.
Érdekes módon a nem trópusi betegségekkel már más a helyzet, egy kiadós megfázásra ugyanis sokkal nagyobb az esély, mint a fenti trópusi nyavalyákra. Valójában a helyzet az, hogy egy év alatt én még soha nem fáztam annyiszor, mint Dél-Amerikában. Délen (Patagónia, Tűzföld) azért, mert ott eleve mindig hideg van és fúj a szél, de ha véletlenül mégsem, akkor sem kell pár óránál többet várni, hogy ez megváltozzon. Északon (a trópusokon) pedig azért, mert ahol légkondi van (taxi, busz, hajó, étterem, mindegy), ott fullba nyomatják neki éjjel-nappal, nem túl kellemes 15 fokos klímát teremtve ezzel. Ez önmagában véve még nem lenne probléma, ha az ember számít rá, de felkészületlenül a kinti 35 fokból érkezve ez gyakran egy megfázásban csapódik le. Bónusznak pedig ott van az Andok, 4-5000 méteres hágóival, ami egy ártalmatlannak tűnő buszút alatt is meglehetősen szélsőséges klímaviszonyokat bír produkálni. Az Andokon pedig már én sem tudom, hányszor keltem át, tíznél abbahagytam a számolást.
A veszteséglista szerencsére szintén nem túl hosszú, és főleg saját figyelmetlenségemnek köszönhető: elhagyott törülköző, elhagyott papucs, elhagyott bicska, szerencsére mind pótolható. Különös bája a kontinensléptékű körutazásoknak, amikor az ember 1000 km-rel arrébb jön rá, hogy hoppá, a törölköző az előző hostelben maradt. Vissza lehet érte menni, de minek. Szerencsére nemcsak az én szokásom a törölköző hostelben hagyása, mosoda meg mindenhol van, már ha értitek, mire gondolok, úgy értem én is.
A lopásokkal kapcsolatban egyértelműen hatalmas szerencsém van, mindössze a napszemüvegemet durrantotta meg egy ismeretlen személyazonosságú elkövető Medellínben. Máshogy nem tudtam értelmezni azt a helyzetet, hogy a hátizsákom elülső zsebe nyitva, a napszemüvegem meg hiányzik. Akárhogy is, egy majd egy éves dél-amerikai úton ez egy remek statisztika. Dunát, bocs, Amazonast lehetne rekeszteni azokkal a fifikásnál is érthetetlenebb és rémesnél is borzasztóbb történettel, amiket útközben hallottam útitársaktól, hosteltulajdonosoktól és helyiektől. A legtöbb ilyen történet Ecuadorhoz és Peruhoz kapcsolódott, tehát csak óvatosan arrafelé.
A korrektség kedvéért hozzá kell tennem, hogy az, hogy ennyivel megúsztam, alapvetően két dolognak köszönhető: az elővigyázatosságnak és a szerencsének. Muszáj, hogy legyenek processzek, szokások, amiből az ember nem enged egy percre sem. A buszon alvás, hajón alvás, összes cuccal utazás és az ezzel járó fáradtság, kialvatlanság és megosztott figyelem ugyanis nem tesz jót az esélyeinknek, azonban némi rutinnal és kis szerencsével viszont már nem is olyan rossz a helyzet. Pont ezért is gondoltam úgy, hogy Buenos Aires egy ideális kiindulási pont egy ilyen körutazáshoz, hiszen Argentína, Uruguay és Chile messze a legbiztonságosabb országok a kontinensen. Ha mondjuk Ecudadorban vagy Peruban kezdtem volna az utat, nem biztos, hogy megúszom ennyivel.
Ennél nem sokkal hosszabb az a lista, hogy mi az, amit egy következő ilyen úton magammal vinnék, mert valamilyen okból most nem tettem meg. Ennek első eleme egy félszűrő Canon objektívhez, nagy hasznát vettem volna a szinte mindig felhős hegyvidéki tájakon. Második eleme egy-két társaságibb ruhadarab (úgymint normálisabb ing és nadrág), mert útközben kiderült, hogy outfitszelekcióm túlságosan túraközpontúra sikerült. Szerencsére azonban ez sem mutatkozott áthidalhatatlan problémának. Ezen a ponton jegyezném meg, hogy Caterpillar szandálom és Canon EOS 5D fényképezőgépem már mind a hét kontinensen jártak (még ha előbbit a hetedik kontinensen nyilvánvaló okokból nem is használtam), tartósságban tehát mindketten verhetetlenek.
Hálózsákot én vittem magammal, és nem bántam meg. A Tűzföldön, Patagóniában, Andok-beli hostelekben és mélyhűtött buszutakon egyaránt jól jött, de egy-két vállalhatatlan tisztaságú bolíviai hostelben is bevetésre került. Ennek ellenére, ha mégegyszer mennék és csak a trópusokra, nem vinnék. Gyógyszerből tényleg elég a lehető legszükségesebb (számomra ez egy kúrányi szélesspektrumú antibiotikumot jelent), gyógyszertár ugyanis mindenhol van, és ugyanazokat a gyógyszereket meg lehet venni, mint Európában, ráadásul bizonyos országokban recept nélkül és jóval olcsóbban. Ez általában véve is igaz Dél-Amerikára, hogy bárhol is jár az ember, ha nagyon muszáj, pár nap alatt bárhonnan elérhető egy nagyváros, ahol pedig tényleg bármit meg lehet venni, amit Európában is. Igen, még Paulaner búzasört is. Globalizáció van.
A leghasznosabb dolgok listájának első helyét természetesen a bankkártya foglalja el, sőt a másodikat és a harmadikat is, mivel három különböző bankkártyával utaztam, három különböző helyre elrakva, és ezt más jövendőbeli utazónak is csak ajánlani tudom. Egy iPhone abszolút esszenciális, ahogy egy külső akksi is hozzá a 24 órás buszutakhoz. Nagyon megkönnyíti az életet: offline térképként (CityMaps2Go), kommunikációs eszközként, mp3 lejátszóként és megannyi időelütő opcióként egyaránt bevethető. Csak be kell rakni a Bob Dylan összest és huss már meg is érkeztünk. Néhány fénymásolat az útlevélről (online elérhető másolat is) szintén nagyon jól tud jönni. Kevésbé szimpatikus és kekeckedni akaró rendőröknek elég ezt átnyújtani, de egy olyan szituációnak is szemtanúja voltam, hogy egy derék finn állampolgár az útlevelének a fénymásolatával lépte át a Peru-Ecuador határt, mivel az eredetit ellopták, követség meg csak Peruban volt.
És hogy megvolt-e Dél Keresztje, ami a blog névadója és az utazás egyik fő célja volt? Naná. Bizonyítékként itt egy screenshot a Star Walk appból. A Dél Keresztje valóban egy stabil pont az égen, ami még a laikus szemnek is rögtön feltűnik. Mert a Göncölszekeret hiába is keresnénk, hiszen délen az egész égbolt más, délen minden más, máshogy folyik le a víz, máshogy gondolkodnak az emberek. Aki nem hiszi, járjon utána.
