A határátlépésekkel mindeddig szerencsém volt, pedig Dél-Amerikában az országok között utazgatva ez is egy komoly rizikótényezőnek számít. Korrupt és hatalmukkal visszaélő vámosok, kábítószercsempészek, vagy egyszerűen mezei lopás a nagy felfordulásban, hogy csak a három legnagyobb közhelyet említsem. Az már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy ha lesz is probléma a határátkelőknél, akkor arra nem Patagóniában a chilei-argentin határon (az csak simán lassú, de korrekt), hanem inkább az Ecuador-Kolumbia-Venezuela tengely mentén lehet számítani. Peru és Bolívia sem ártatlan bárány, de ott a turisták viszonylag nagy száma miatt erre kisebb az esély. A bolíviai határ amúgy is inkább egy vicc volt, két pofa pecsételt unottan egy düledező bódéban, láthatóan egyikőjüket sem érdekelte, hogy ki mit akar behozni vagy kivinni. Valószínűleg ők is tudják, Bolíviába nem lehet semmi olyasmit bevinni, amitől az rosszabbá és nyomorultabbá válna.
Az azonban általánosságban elmondható, hogy minél csóróbb egy ország, a vámos urak is annál frusztráltabbak, és egy kis jattért bármire hajlandóak. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy európai szemmel nézve hatalmas méretű országokról van szó, amelyek nagy része (jellemzően a határmenti területek is) sűrű dzsungel, de legjobb esetben is magashegység, ideális terepet adva ezzel mindenféle illegális tevékenységnek. Venezuela minden fenti feltételnek kiválóan megfelel, sőt még van egy bónusz tulajdonsága is: az előző bejegyzésben taglaltak mellett ugyanis szocializmus nem létezhet korrupció nélkül sem. Latin-Amerikában a korrupció egyébként is szerves része a mindennapoknak, az élet minden területén jelen van, ez alól a fejlettebb országok sem jelentenek sajnos kivételt. Venezuelában viszont tényleg mindenki velejéig korrupt, a kenőpénz szinte a fizetés részét képezi a rendőröknél, van aki csupán azért kéri át magát az ország másik részébe szolgálatra, mert ott jobban tejelnek az emberek.
Aki ezzel nincs tisztában, problémákba ütközhet, de aki nem tud spanyolul, úgyszintén. A venezuelai rendőrök és a hírhedt Nemzeti Gárda tagjai ugyanis előszeretettel választanak célpontot a turisták közül, több okból is. Egyrészt Venezuelában a környező országokhoz képest nagyon kevés a turista, aki jön, az általában szervezett keretek között teszi ezt, csoportban, idegenvezetővel. Ilyenkor elég csak az idegenvezetőt vegzálni, aki viszont tökéletesen képben van a helyzettel, még az árfolyammal is, ha meg esetleg vmilyen kormányközeli kapcsolattal is bír, akkor szinte érinthetetlen státusza van. Az egyedül utazó hátizsákos viszont kiváló préda. Másrészről a jóval magasabb feketepiaci árfolyamnak köszönhetően mindenki nagyobb összegű dollárral lép be az országba, ezt pedig nagyon jól tudják a határőrök is. Befelé nincs is gond, miért is lenne, ha rögtön belépésnél próbálnák lehúzni szerencsétlen utazót, rögtön vissza is fordulna. Kifelé azonban már más a helyzet.
Én az országon belüli találkozásokat a hivatalos közeggel viszonylag jól megúsztam, bár volt egy olyan buszjárat, ahol a sofőr előre beszedett minden kedves utastól pár dollárnyi bolívart, hogy az ellenőrző ponton való áthaladás zökkenőmentes legyen. A venezuelai-brazil határon, Santa Elena de Uairénben azonban utolért a korrupció enyves és mindenhova elérő keze. Nem ért persze váratlanul a dolog, a helyiek jó előre felkészítettek, hogy sürgősen diverzifikáljam a tőkémet, azaz osszam szét a nálam lévő készpénzt a lehető legtöbb részre és dugjam el őket jó mélyre, a dollárt meg aztán különösen mélyre. Ekkorra mindössze 40 dollár volt már csak nálam, némi bolívar meg kolumbiai peso. Meg három bankkártya. Egy ilyen hosszú útnál egyébként is létfontosságú, hogy az ember ne tartson magánál fölöslegesen túl sok készpénzt. Venezuela persze a már említett okok miatt kivétel, de minimális odafigyeléssel megoldható, hogy ne maradjon sok dollár kilépéskor és felvenni se kelljen útközben hivatalos árfolyamon.
A határon három nemzeti gárdista várt és még mielőtt bármilyen pecsétről is szó lett volna, közölte az egyik, hogy szíveskedjek őt követni. Bementünk egy feltételezhetően korrupciós célokra fenntartott bódéba, ahol szépen kipakoltatott mindent. Pár alapvető, nemzetbiztonsági szempontból kulcsfontosságú kérdés után (honnan jöttem, hova megyek, mit keresek itt) hamar a tárgyra tért: hol vannak a dollárok. Próbáltam terelni, hogy nem emlékszem hova raktam, valahol itt kell lennie, de mivel tényleg minden zsebet kipakoltatott, esélytelen volt. Természetesen először a bolívart és a pesot raktam az asztalra, de az nem érdekelte, mindenképpen dollárt szeretett volna látni. Némi csalódás ült az arcára, amikor tudatosult benne, hogy tényleg csak 40 dollár van nálam, el is kezdett problémázni, hogy ennyiből nem lehet utazni, mit fogok csinálni így Brazíliában. Mondom pont erre a problémára találták ki a bankkártyát. Nagy nehezen tudomásul vette, hogy ma csak kis hal akadt a horogra, aztán megint a tárgyra tért, miszerint adjak neki 20 dollárt. Rendben.
Itt következett egy kis hatásszünet, mert láthatóan nem nagyon volt ínyére, hogy ő maga vegye el a pénzt, aztán fogtam, odaadtam neki és mehettem tovább a pecsételős osztályra. Ez a 20 dollár nem sok, mondhatni semmi, nem is olyan régen még hivatalos kilépési díj is volt Venezuelában, ami szintén kb. ennyi volt, néhol még most is ezen a címen próbálnak a határon pénzt tarhálni. Utazók beszámolói alapján azonban ennél vannak jóval durvább esetek is: szívatás hosszú órákon keresztül, laptop elkobzása, egyszerűen csak a pénz ellopása egy óvatlan pillanatban, vagy kábítószer elrejtése a csomagban, szintén egy óvatlan pillanatban. Amiért pedig Venezuelában hosszú-hosszú börtönbüntetés jár, hacsak nem búcsúzik el önként a delikvens az összes pénzétől. Én próbáltam minél hamarabb túl lenni a dolgon és a legelső megvesztegetésre való felszólításnak eleget tenni. Sokkal rosszabbul is járthattam volna, elég lett volna, ha kiismeri magát a Canon objektívek világában, vagy tetszenek neki az Apple termékek.
Ez egyébként általánosan is megszívlelendő tanácsom a témában: Dél-Amerikában ha az ember bármilyen vitába keveredik a hatósággal (akár jogosan, akár nem), érdemes inkább félretenni az elveket és a pénztárcába nyúlni. Ha pedig ne adj Isten az ügy tovább eszkalálódik és esetleg a börtönnel való fenyegetőzés is napirendre kerül, akkor pedig még mélyebbre kell nyúlni abban a bizonyos pénztárcában. Dél-Amerikában ez az egyetlen dolog, amit mindenképpen el kell kerülni, hogy az ember börtönbe kerüljön. Addig még van mozgástere az embernek, de ha egyszer bekasztnizzák, az a point of no return. Nagyon nehéz onnan kikerülni, és a legnagyobb európai sztárügyvédek is tehetetlenek, mert ez egy másik ország más játékszabályokkal. A venezuelai börtönök pedig az egész kontinensen a legveszélyesebbek közé tartoznak.
