HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Welcome to the jungle

Címkék: természet gyalogtúra brazília állatok dél amerika

2011.07.28. 02:16 | martonlistar

A vártnál nehezebb volt lelépni Venezuelából, annál nagyobb öröm volt megérkezni Brazíliába. Még ha szó szerint a semmi közepén is léptem be az országba, az északi szomszédhoz képest a különbség több, mint szembetűnő volt: működő ATM-ek, kultúrált bánásmód a határon és pontosan induló buszjáratok. Nem tartott azonban sokáig az öröm, Boa Vistaba érkezve gyorsan kiderült, hogy zsákutcába kerültem. A nem is olyan rég általam is megtapasztalt heves venezuelai esőzések következtében a Rio Branco kilépett medréből, mi több, 30 éves rekordot döntött meg a vízszint. Ez önmagában még nem lett volna olyan nagy baj, viszont Boa Vistatól úgy 150 km-re délre, Caracaraínál annyira súlyos volt a helyzet, hogy egy néhány km-es szakaszon a folyó teljesen elöntötte az utat és a közúti híd annyira megrongálódott, hogy le kellett zárni.

 

Csak viszonyításképpen, hogy helyre legyenek téve a méretek: a Rio Branco Boa Vistanál kb. olyan széles, mint a Duna Mohácsnál, pedig innen még nagyon messze van Manaus és onnan is még több ezer km az óceán. Az ember ilyenkor logikusan arra gondol, hogy csak van más út kifelé a városból. Hát nincsen, Boa Vistaból alapvetően három nagyobb út vezet ki: az egyik északra Venezuela felé (onnan jöttem és ha lehet egy darabig nem mennék vissza), a másik északkeletnek Guyanaba, a harmadik pedig délnek, Manaus irányába. A következő gondolat pedig az, hogy csak megoldódik valahogy a helyzet, mert mégis egy 200 ezres városról van szó, vannak dolgok amikek csak közúton lehet szállítani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A helyi internet kávézóban aztán hamar összehaverkodtam a városban tartózkodó másik három hátizsákossal, akiknek természetesen hasonló problémájuk volt. Innentől kezdve aztán az idő is gyorsabban és főleg kellemesebben telt, sör azért még szerencsére volt a városban. Mert Boa Vistaról egyetlen pozitívumot lehet tényleg csak elmondani, nevezetesen hogy már nem Venezuela. Túl sok mindent nem lehet csinálni a városban, Guyanaba lehetne esetleg átruccanni, ha nem lennének arra is árvizek. Végül is a történet vége az lett, hogy vártam még egy napot, meg még egyet, meg még egyet, és amikor még mindig nyoma sem volt a helyzet normalizálódásnak, szégyenszemre vettem egy repülőjegyet Manausba. Kezdett ugyanis vészesen fogyni a benzin a városban és félő volt, hogy előbb-utóbb a sör is elfogy.

 

Ezzel ugyan megtört a kontinens felszíni körbeutazására tett kísérlet (bár az korábban is megtört, hiszen Canaimaba sem lehet közúton eljutni), de ez még mindig az egyik legjobb megoldás volt a lehetséges alternatívák közül. Minden rosszban van valami jó, mert így az Amazonast fentről pillantottam meg életemben először (top-down megközelítéssel fogunk tehát dolgozni), fenséges látvány volt. Az Amazonas szintén maga a nagybetűs dél-amerikai ikon, a következő néhány bejegyzés is róla fog szólni. Nem is akartam nagyon vesztegetni az időt, Manausba érve rögtön kerestem is egy amazóniai dzsungeltúrákra specializálódott utazási irodát.

 

Amiből rengeteg van, ugyanis Manaus a legnépszerűbb kiindulási pontja az amazóniai túráknak, azt pedig nem kell mondanom, hogy egyedül bármiféle szakavatott vezető nélkül csak úgy kirándulgatni a dzsungelben nem annyira jó ötlet. GPS, MacGyver-i képességek, valamint minimum 10 év a légióban, akkor talán esetleg. Éppen emiatt a túraszervező iroda kiválasztására is érdemes nagy hangsúlyt fektetni, elég nagy a minőségi szórás ugyanis és ez a legtöbbször csak a helyszínen derül ki. A magam részéről jó szívvel tudom ajánlani az Amazon Antonio Jungle Tours-t, korrekt szolgáltatást nyújtottak. Bár Manaus már csak a térképre ránézve is jól bent van a sűrűben, a ténylegesen érintetlen és lakatlan részekig azért még innen is órákat kell utazni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Pontosan ezt tettük mi is, három óra buszozás és egy óra csónakázás után megérkeztünk a Rio Urubu partján fekvő lodge-ba, ahol se áram, se térerő, se internet, se ember nem volt. Rajtam kívül még egy német és egy svéd kolléga volt a csapatban, a guide eredeti neve pedig nem derült ki, azt mondta, szólítsuk csak Jungle Jamesnek (a helyi Csülök Bandi). Róla azt érdemes még tudni, hogy a hadsereg amazóniai ejtőernyős alakulatánál szolgált 5 évig, mígnem egy rosszul sikerült gyakorlat következtében egy fa tetején landolt és olyan sok csontja eltörött, hogy leszerelték. Kénytelen volt hát pályát módosítani, a katonai múltat azonban nem sikerült levetkőznie, kemény maradt mint a vídia. Bármennyi súlyt elbírt, bármeddig képes volt gyalogolni pihenés és evés nélkül, fára mászott, tartantulával játszott, továbbá a machetet is jól forgatta. A legfontosabb pedig, hogy a környéket is kiválóan ismerte.

 

A dzsungelben eltévedni ugyanis nagyon könnyű. Út nincs, csak ha vág magának az ember, egyébként is nagyon hamar benövi a sűrű aljnövényzet. Emellett meglepően sötét is van ott bent a 30 méteres fáknak köszönhetően. Persze eltévedés esetére is van egy univerzális megoldás, amit már a spanyolok is használtak annak idején: meg kell keresni az első folyót (nem lesz messze), onnan pedig szépen lecsorogni a nagyobb folyóig, majd a mégnagyobbig és így tovább az Amazonasig, onnan már csak mintegy 4000 km az óceán. Már ha nem hal közben éhen az ember, mint a spanyolok. Bónuszként pedig ott van az élővilág és a trópusi betegségek, nem véletlenül hívták a spanyolok zöld pokolnak a dzsungelt. De a brazilok is tudnának erről mesélni: a transzamazóniai autópálya építése során olyan és annyi nehézséggel találták magukat szembe (hatalmas mennyiségű fa kivágása és elszállítása, mocsaras talaj, ellátás megszervezése több ezer km-ről, vadállatok, rablók, stb.), hogy jobbnak látták feladni a dolgot. Az autópálya egy része ugyan kész lett és használható, de eredeti nyomvonal valószínűleg már soha nem fog megépülni, mondjuk az más kérdés, hogy valójában nincs is rá szükség.

 

De hogy mégsem lehetetlen feladat legyőzni az Amazonast, azt jól bizonyítja az angol Ed Stafford esete, aki a perui Andokból, az Amazonas forrásától indult el gyalogosan 2008 áprilisában, hogy aztán közel két és fél évvel később megérkezzen az Atlanti-óceán partjára. Természetesen katona volt a csávó. Útközben bennszülöttek támadták meg, majdnem éhenhalt, különféle érdekes betegségeket kapott, de végül megcsinálta. Saját bevallása szerint a legnehezebb az egész útban a mentális oldal volt és az tartotta benne a lelket, hogy ha hazamegy és leül a haverjaival sörözni a kedvenc kocsmában, akkor ne mondják neki, hogy na mi van, nem tudtad megcsinálni, mekkora puhány vagy. Útjáról könyvet is írt, érdemes elolvasni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A dzsungelben egyébként  pontosan olyan hangok szólnak, ahogyan azt az ember látatlanban is elképzeli, egy pillanatra sincs csend még éjjel sem. Mindazonáltal az állatvilágból bármit is észrevenni igen nehéz, mondhatni hatalmas kihívás. Szó sincs arról, hogy jaguárok és anakondák vonulnának egymás mögött hosszú tömött sorokban, még egy majom megpillantásához is jó adag szerencse vagy türelem kell, esetleg mindkettő. Mivel itt az állatok tényleg természetes közegükben élnek és mindegyiknek rengeteg természetes ellensége is van, a legkisebb gyanús neszre is riadót fújnak és hanyatt-homlok menekülnek. A majmok ráadásul ezt a fák tetején, azaz 30 méter magasan teszik legszívesebben, amihez még egy szupertele is kevés.

 

A vízi világgal már nagyobb szerencsénk volt, de ez inkább a magas vízállásnak volt köszönhető a Boa Vista-i árvíznek tehát mégis volt némi pozitív hozadéka. Ez a periódus Amazóniában kb. márciustól augusztusig tart, ez egyben a legjobb időszak is a vizitre. Mi sem jellemző jobban az itteni méretekre, hogy év közben az Amazonason a legalacsonyabb és legmagasabb vízállás közötti különbség átlag 15 méter. Extrémebb években (mint a 2009-es) ez akár a 30 métert is elérheti. Ami azt is jelenti, hogy a környező ártéri erdőkban a fák alsó néhány métere az év felében állandóan a víz alatt van, de az élővilágnak a hosszú évek alatt már bőven volt ideje alkalmazkodni ehhez.

 

Az egész dzungeltúra csúcspontja így paradox módon a fák közötti csónakázás és piranhahorgászás volt. A piranha egyébként egy nagyon hálás "horgásztéma", nem kell hozzá más, csak egy zsebpeca jó erős damillal és jó nagy horoggal, valamint némi nyers hús. Azonnal ráharapnak, megkímélve az embert a horgászás legunalmasabb részétől, az órákon át tartó hiábavaló várakozástól. Két dologra kell mindössze ügyelni: a csali megfelelően fifikás horogra helyezésére (nehogy úgy szedje le a husit, hogy nem akad a horogra), valamint a kifogott piranha helyes technikával történő megfogására. A kettő közül kétségkívül ez utóbbi a fontosabb, mert elég egy rossz mozdulat és az ujjunk bánja, a közhiedelemnek megfelelően ugyanis a piranha fogazata tényleg brutálisan éles és erős.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ha elfogyott a nyers hús, de még folytatnánk a piranhafogást, az sem probléma. Elég az egyik már kifogott példányt felszeletelni és katonánként a horogra helyezni, ugyanis nagyon szívesen megeszik saját magukat is. Mindazonáltal nem igaz, hogy az Amazonasban és mellékfolyóiban fürödni életveszélyes lenne, én is megtettem és megvan még mind a 20 ujjam. Az emberre veszélyes és jóval nagyobb vöröshasú piranha inkább az Amazonas lenti szakaszán fordul elő és emberre is csak akkor támad, amikor már tényleg nincs mit ennie, pl. az alacsonyabb vízállás idején kialakuló holtágakban. Aznap este természetesen sült piranha volt a vacsora, ahhoz képest, hogy bármilyen döghúst megeszik, kifejezetten jó ízű hal. A fogazatával viszont sült állapotban is fűrészelni lehetne, a legkisebb túlzás nélkül.

 

A túra utolsó napjának fakultatív jellegű programja egy helyi maniókatermesztő család felkeresése volt. A szegénység és a kemény kétkezi munka fogalmak ezzel a látogatással megint újra lettek nálam definiálva. A család ugyanis teljes mértékben maniókatermesztésből és feldolgozásból él, minden vagyonuk a Rio Urubu partján lévő faviskójuk, plusz egy csónakmotor. A maniókaliszten a közeli (azaz néhány órányi csónakútra lévő) falu piacán adnak túl, a felvásárlási árat inkább nem érdemes firtatni, a túlélésre elég (meg benzinre a csónakmotorhoz), másra nem nagyon. Ha rossz a termés, szívás van, ha árvíz van akkor is és még hosszan lehetne sorolni a kockázati tényezőket. A látogatásnak természetesen volt egy nem is annyira titkolt fundraising jellege, de soha rosszabb helyre ne kerüljön az a néhány dollár. Tény, ha valaki abba a családba születik gyereknek, akkor akármennyire is tehetséges, soha nem lesz belőle agysebész.

 

 

 

 

 

 

 

 

komment

süti beállítások módosítása