Amióta 2002-ben felkerült a Világörökség listájára, a Csendes-óceán partján, Santiagotól két órányi útra lévő Valparaíso hivatalosan is Chile legelbűvölőbb városa lett. Azon túl is, az emberek tipikusan vagy imádják vagy gyűlölik, bár az előbbi csoport azért jóval nagyobb. A lényeg, hogy nem nagyon lehet hozzá érzelemmentesen viszonyulni, vagy működik a varázslat, vagy nem.
Valparaíso a 19. században fontos kikötő volt, a kontinenst délről megkerülő hajók mind itt kötöttek ki, ami aztán busás bevételt hozott a városnak. Egyszercsak felkapott hely lett belőle, mindenki itt akart lakni. 1914-ben a Panama-csatorna megnyitásával aztán egy csapásra megváltozott minden. Nem jöttek hajók, kezdtek elmaradozni a bevételek, a város pedig többé kevésbé úgy maradt, ahogy akkor volt. Azonban ahogy a veterán autóknál is lenni szokott, a város már olyan régóta áll így, hogy patinája szép lassan előnyére változott. Erre a chilei kormány is rájátszik, új épületet nem szabad építeni csak egészen kivételes esetben, ami természetesen itt is a kapcsolati tőke mozgósítását jelenti.
A városnak már a fekvése is különleges. Egy védett öböl melletti kis sík területen fekszik a belváros, ahonnan meredek, szikás hegyoldalak emelkednek a magasba, telis tele színes lakóházakkal. Amiket nagyrészt a múlt században építettek, komoly kihívás elé állítva az akkori mérnököket. Mivel a közlekedést is meg kellett oldani valahogy, a sikló volt a kézenfekvő megoldás, amelyek közül 15 még ma is működik és használják napi szinten használják a városlakók, ugyanabban a formában, ahogy azt több, mint 100 éve megálmodták és megépítették. Semmi modernizáció, elektronikus beléptetés vagy fotocellás ajtó, ugyanaz az ódon faépület, mint 100 éve, ugyanaz a jegyszedő néni, na jó, lehet, hogy őt már lecserélték időközben, bár első ránézésre nem úgy tűnt.
Az építési tilalomnak hála, a hegyoldalakról lenyűgöző kilátás nyílik a belvárosra és kikötőre, bárhol is van az ember. Mintha az egész város egy nagy stadion lenne, és fentről néznék a lakók a lenti előadást a belvárosban. Ugyanez természetesen fordítva is igaz, a meredek hegyoldal a girbe-gurba utcákkal lentről és a tengerről is impozáns látványt nyújt. A házak sokszínűsége pedig egyenesen mesébe illő: a szivárvány minden árnyalatával találkozni, amire csak ráerősít a graffitik sokasága. Vagyis talán inkább a falfestmények szót lenne érdemesebb használni, mert néhol valóságos műalkotásokról van szó. Egész Dél-Amerikában nagy kultúrája van a fali rajzoknak, de Valparaíso egész biztonsan dobogós helyen van.
A konzerválásnak van egy másik érdekes vetülete is: a távvezetékeket is ugyanúgy hagyták, ahogy annak idején elkezdték építeni, a probléma ezzel csak annyi, hogy ma már legalább egy nagyságrenddel több vezetékre van szükség, mint annak idején. Mivel a vezetékek föld alá helyezése ideológiailag elfogadhatatlan lenne, így néhol meglehetősen furcsa, érdekes és egyben rémisztő megoldásokkal lehet találkozni. Nem lennék villanyszerelő vagy távközlési megmondóember Valparaísoban, egészen biztosan kihívásokkal teli munkakör lehet minden nap ebben a káoszban matatni.
Kormányok, diktatúrák, válságok, tűzvészek jöhetnek-mehetnek, Valparaíso marad. Sok mindent túlélt már, egyedül az 1906-os földrengés tudott komolyabb kárt tenni benne. A tavalyit viszont sértetlenül megúszta, miközben a szomszédos, menő Viña del Marban több újonnan épült toronyházat is le kellett bontani. Lakói pedig a világért sem költöznének máshova, igazi lokálpatrióták. Ez utóbbit illusztrálandó: Valparaíso egy egyetlen város Chilében, ahol még mindig van trolibusz. A költséghatékonyság jegyében néhány éve meg akarták szüntetni, a városlakók tiltakozása miatt végül mégis megmaradt, még ha jóval többe kerül is a fenntartása, mint bármi mással kiváltani. Igazuk van, mert a néhol több, mint 60 éves trolibuszok tökéletesen illeszkednek a városképbe: öregek, rozogák, színesek és a vezetékek számát is növelik. De működnek.
