Német nyuggerek keresik a helyüket a vonaton, "Was haben Sie für eine Nummer? Das müsste die Einundfünfzig sein". Minden negatív előítéletem ellenére ez zene a füleimnek, mert azt jelenti: elindultam. Közben halványan ott motoszkál bennem egy gondolat, hogy ilyen kényelemben egy darabig nem fogok utazni, főleg nem vonaton (a Blue Train érthető okokból nincs betervezve). Aki utazott már ICE-n, az tudja miről beszélek, túlontúl kényelmes, már-már steril, az embernek direkt jól esne már egy ujjlenyomat látványa az ablakon. Még a német nyuggerek sem tudnak fogást találni rajta, és ezért muszáj nekik vmi más problémáznivaló után nézniük. Ez persze mind marginális, meg nem mintha nem lehetne örülni annak, hogy mire a frankfurti reptérre érek, a notebooktól a telefonig minden mobil eszköz fel lesz töltve.
El sem hiszem, hogy túléltem az utolsó két napot. Azt meg pláne, hogy végül mindent sikerült mindent elintézni. Nem volt sima ügy, miért is lett volna az, szerintem speed-kiköltözésben újabb rekordot döntöttem. A probléma ott kezdődött, hogy a tároló ajtajára, amit béreltem a cuccaimnak, tettem egy lakatot. Ez még nem is lett volna olyan nagy baj, ha nem hagyom mindkét kulcsot Pesten, és nem egy héttel indulás előtt szembesülök ezzel a ténnyel. Ennél hülyébb már én sem leszek, gondolják most sokan, némileg jogosan, de mivel az adott helyzetből kell mindig kihozni a legtöbbet, a fejem konstans falbaverésével nem nagyon jutottam volna előre. A kulcs végül megjött postafordultával az utolsó utáni pillanatban, postást én még életemben ennyire nem vártam. Utolsó napon reggel fél 7-kor még egy gyors autóeladás, 9-kor lakásátadás, azt hiszem ennél zűrösebbre nehezen sikerülhetett volna az indulás.
A hátizsákom, miután megittam belőle mindkét sört, 14 kilót nyomott végül a becsekkolásnál, a fotóscucc súlyát nem akarom tudni, az útikönyvekről meg nem tudom, miért ilyen nehezek. Hosszútávon azért még éppenhogy vállalható. Szerintem. Majd meglátjuk. A Frankfurt-London járat kb. fél órás késéssel indult, és ez pont elég volt ahhoz, hogy lekéssem a londoni csatlakozást. De sebaj, rögtön átraktak a két órával később induló következő járatra és a kecske is jóllakott, mert így legalább volt időm körülnézni az új 5-ös terminálon, pótolni egy-két hiányzó cuccot, ami útközben eszembe jutott.
A transzkontinentális járatokat ezúttal sem sikerült megszeretnem. A 747-es turistaosztályát szerintem simán fel lehetne venni a kínzóeszközök nemzetközi listájára, a 11 óra és a 188 centi vhogy nem fér össze egymással. Szerencsére a mellettem ülő, magasabb és szélesebb a.r.c. (afrikai raszta csávó) az utolsó pillanatban elült mellőlem, mert talált az első sorban (minden relatív, mert valójában a 40. volt de a szekcióban vagy hol az első) egy szabad helyet, így mindkettőnk mind a négy lába fellélegezhetett és kinyújtódhatott. A 11 óra viszont még így is rettenetesen sok. Az ember megnéz egy filmet, kajál kétszer, alszik 4-5 órát (annál többet esélytelen), meghallgat két teljes albumot, lepontozza a sztyuvikat, de aztán már nem köti le semmi, csak vágja a centit, hogy mikor jön már végre a leszállás. Hogy aztán pár órával később újra felszállhasson Fokváros felé, egy hasonló méretű cellában újra eltöltsön két órát.
A johannesburgi átszállás simábban ment, maga a reptér is rendben van, tiszta és zűrös alakoktól mentes. Persze egy segítőkész csávó rögtön le akart húzni, amiért önkéntes alapon elkísért a fokvárosi járat becsekkoló pultjához. Hiába mondtam neki, hogy nincs nálam rand (pedig volt, kb. 5 perce váltottam), csak hajtogatta, hogy font meg euró is jó lesz neki. Aztán azzal a mondattal már nem tudott mit kezdeni, hogy csak kártya van nálam, annyira hülyének talán már ő sem néz senkit, hogy csak úgy simán odaadja neki akárki is a bankkártyáját. Tessék csak róla felvenni annyit, amennyi tetsztik. Ja. Az Ocean Basket nevű gyorsétterem láncot viszont hamar a szívembe zártam, ami kb. Nordsee helyi adaptációja. A seafood plate for one person egyszerűen mese: 88 rand (kb. 9 ojró) és ezért kap az ember egy nagy tál tintahalat, rákot, kagylót és sült halat tetszőleges körettel. És közben 5 percenként megkérdezik, hogy minden rendben van-e. Az adaggal sem viccelnek, én konkrétan alig bírtam vele. Azt hiszem találtak egy visszatérő vendéget.
Amúgy az eddigi legviccesebb repülős safety videoval a South African Airways rendelkezik: rajzfilmben mutatja be Mézga Géza egyik közeli rokona bárgyú mosolyával, hogy mikor mit kell tennie a kedves utasnak, a biztosági öv helyes használatától a brace pozíció felvételéig, demonstrálva az olyan balszerencsés kimenetelű forgatókönyveket is, mint amikor a fenti csomagtartóból a fejére potyog az összes csomag. Rövid időre még Paula is előkerül, a tűsarkú cipő és a menekülésnél használt felfújható csúszda inkompatibilitását bemutató fejezetben.
Fokvárosban legnagyobb meglepetésemre senki nem várt az évszázad ajánlatával, hogy ötszörös áron bevisz a belvárosba, az árakkal ilyenkor jó tisztában lenni, kazahsztáni taxisélmények ugyebár. A társaság pultjánál rendelt taxi a legolcsóbb, de még így is 170 rand, viszont abszolút korrektek, még az e-mail címemet is felírták, ha esetleg "vmi baj történne". Hmm. Útközben beszélgettem a sofőrrel, hogy Dél-Afrika, bűnözés, hogy is van ez akkor most, csak annyit mondott, hogy ő eddig mindig a leggázabb környékeken lakott, itt is meg Johannesburgban is, de még sosem volt semmi baja. Meg érdemes nem kihívni magunk ellen a sorsot, és elkerülni a gázosabb helyeket. És elkezdte sorolni: Cape Flats, Mitchell's Plain, Guguletu... De amúgy nem kell megijedni, Fokváros egyáltalán nem vészes (Johannesburg viszont az), az a hely meg különösen nem, ahol az én szállásom lesz. Ami egyébként Green Pointban, a VB-re épült Cape Town Stadiumtól van kb. 5 percre, és Atlantic Point Lodge névre hallgat. Tiszta és vadiúj, elektromos kerítéssel van körbevéve és csak 12 ojróba kerül egy éjszaka. Ollé.
