De akár bármely dél-afrikai nagyvárost be lehetne helyettesíteni a címbe, mert a végeredmény ugyanaz. A képlet nagyon egyszerű: adott egy gyarmati alapítású város, amely időközben régiós központtá fejlődött, és mágnesként vonzza az embereket. És ennél fogva a problémákat is, főleg ha egy olyan eleve kényes helyzetben lévő országról van szó, mint Dél-Afrika. Mivel az apartheid kimúlásával a feketék is egyenrangú állampolgárok lettek, és ezzel az addigi townshipek megszűntek a törvény és gumibot által kijelölt lakóhelyek lenni, a társadalomnak is új kihívásokkal kellett szembenéznie.
Arról az osztákok is tudnának mesélni, milyen az, amikor egy szomszédos országban elszabadul a szabadság és mindenki világútlevelet kap. A Gorenje ennek érhető módon örült, az átlagpolgár már kevésbé. Dél-Afrikában az első áldozatok a nagyvárosok központi üzleti negyedei voltak, amelyeknek amúgy is megvolt az a sajátossága, hogy hétköznap napközben pezsgő élet folyt, éjjel és hétvégén pedig teljesen kihalt, amely ideális terep volt a vagyon újraelosztásán fáradozó modern kori Robin Hood-ok számára. Éppen ezért a nagyvárosok központi részei nem nagyon számítanak felkapott kerületeknek, aki teheti még csak látogatóba sem jár arra, nem hogy lakni. A helyzet egyes városokban olyannyira súlyos, hogy az üzleti negyed már csak nevében az, mert szinte az összes cég kiköltözött a biztonságosabb külvárosokba.
Másrészről Dél-Afrika még mindig messze a legfejlettebb ország a kontinensen, aminek egyenes következménye az egyre nagyobb számú - legális vagy illegális - bevándorló a környező szegényebb országokból. Mivel ők jellemzően nem a felső tízezerhez tartoznak, hanem sokkal inkább az alsó pár millióhoz, így Dél-Afrikában csak a legolcsóbb kerületek jöhetnek számításba lakóhelyül, amelyek értelemszerűen a nagyvárosok leglepukkantabb, legrohadtabb részei. És ezzel a kör bezárult, mert ha szerencsétlen bevándorló nem képes kiemelkedni onnan, márpedig lássuk be, ez Malawiból érkezve papírok és szakképesítés nélkül azért az átlagosnál nehezebb feladat, akkor előbb-utóbb belekerül a munkanélküliség-drog-bűnözés háromszögbe és örökre ott marad, rosszabb esetben újratermeli önmagát, valamilyen szorzóval.
A városok naposabbik felén élők számára nem marad más, mint a szegregáció fegyvere. Nekik jó, és ezt az életet holmi bűnözési statisztikák miatt sem hajlandóak feladni, meg hát egy SUV ablakából amúgy is másképp fest a világ. Ez persze szintén nem újdonság, a világon mindenhol megfigyelhető, hogy egy bizonyos társadalmi réteg a saját rétegéhez tartozó emberekkel keresi a kapcsolatot leginkább és az ő társaságukban érzi magát legjobban: Kensington és Hackney, Grunewald és Neukölln, de akár Rózsadomb és Józsefváros is mind-mind ékes példái ennek.
Dél-Afrikában sincs ez másképp, a különbség pedig még durvább, mint amihez európai szem hozzászokhatott. A villanegyedekben járva az ember szinte megfeledkezik az ország problémáiról, az ég kék, a fű zöld, az úszómedence tiszta, a kutya boldog, a házat pedig biztonsági őr és elektromos kerítés védi. Lent a városban is megvan ennek a rétegnek játszótére, az éttermek, kaszinók, szórakoztató- és bevásárlóközpontok közönsége mind gondosan előszelektált, és lévén, hogy magántulajdonról van szó, a törvényi keret is megvan rá, hogy bárkit kidobhassanak onnan, ha az élet úgy hozza. Na és persze a fegyveres őrség, majd elfelejtettem. Egyfajta kultúrális sajátosság.
