- Milyen lesz nálatok az idei termés? - Átlagos. - Hogyhogy átlagos? - Hát úgy, hogy rosszabb, mint tavaly volt, de jobb, mint jövőre lesz. Ez az ismert vicc még a 60-as évekből származik állítólag, de valójában az elmúlt húsz év magyarországi történéseire is gond nélkül alkalmazható. Túl sokat az argentinoknak sem kell töprengeniük, hogy országukra érvényes-e ez az állítás, elég csak végigsétálni Buenos Airesen, rögtön kiderül, hogy igen, nagyon is. Itt-ott már omladozó szecessziós paloták, Belle Époque stílusú éttermek, kávéházak hatalmas belső térrel, régi bútorokkal, századfordulós kacatokkal, lepusztult, de még mindig elegáns. Tiszta Párizs, ami érthető, hiszen Buenos Airest nem titkolt módon Párizsról koppintották annak idején. Úgy tűnik azonban, hogy túlontúl is ragaszkodtak ehhez a forgatókönyvhöz és a hanyatlásban is követték a nagy példaképet, hiszen Buenos Aireshez hasonlóan Párizs is látott már szebb napokat, éveket, évszázadokat.
Ha gazdasági adatokat is elővesz az ember, akkor még siralmasabb a kép. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, 100 éve Argentína még a világ egyik vezető gazdasági hatalma volt, hatalmas mezőgazdasági exportjának köszönhetően egy főre eső GDP-je megközelítette az Egyesült Államokét, Franciaországét és Németországét pedig el is érte. Két dolgot mindenképpen érdemes itt kiemelni, amelyeknek később valószínűleg nagy szerepük volt a hanyatlásban: az egyik, hogy ellentétben Európával és az Egyesült Államokkal túlságosan is a mezőgazdaságra épült a gazdaság, és túl kevés kézben összpontosult a tőke. Akik viszont nagyon is jól éltek, Buenos Aires az élő példa rá. Hogy miért nem kapcsoltak időben, amíg még lehetett, ez már örökre rejtély marad.
Egyáltalán nem volt ugyanis szükségszerű, hogy így alakuljanak a dolgok. Argentínának mindene megvolt ahhoz, hogy ma is egy Kínához, Indiához vagy akár Brazíliához hasonló gazdasági nagyhatalom legyen, ennek ellenére az ország hosszú ideje már a csőd szélén táncol. Pedig még a második világháborúból is okosan kimaradtak, a kommunizmust is megúszták, cserébe 40 évvel később beléptek egy tökéletesen értelmetlen háborúba a Falkland-szigetekért, nehogy véletlenül kimaradjanak a tutiból. Közben puccs puccs hátán, belpolitikai és hatalmi harcok, Hobot idézve: “a magas külföldi vendég történelemkönyvet olvas és halálra röhögi magát.” A helyzet az, hogy az argentinok tényleg csak saját maguknak köszönhetik sorsukat, és kiút egyelőre nem nagyon látszik.
Az átlag argentint azonban ez látszólag nem túlságosan zavarja, minek is zavarná, az átlag latin-amerikai szintet még így is hozza az ország életszínvonalban, infrastruktúrában és közbiztonságban is. Különben is, ott van nekik a világ legjobb húsa, egy viszonylag jó fociválogatott, Buenos Aires, Patagónia és az Iguazu pedig tényleg mind világszám. Átlag argentinnak lenni tehát alapvetően nem is olyan rossz dolog. Szegénynek persze annál inkább, viszont teljesen érthetetlen módon még őket is sokkal jobban foglalkoztatja a Falkland-szigetek sorsa, mint az ország gazdasági problémái. A politikusok pedig természetesen kihasználják ezt, ha már kenyér nincs, legalább cirkusz legyen. Buenos Airesben lépten-nyomon a Falkland-kérdést firtató transzparensekbe és tüntetésekbe botlik az ember, az ország gyakorlatilag egy emberként áll ki azért a 12 ezer km2-es szikladarabért.
Ha fociban és GDP-ben nem is, van vmi amiben régóta és folyamatosan világbajnok Argentína: a hús. A hús Argentínában (és szerte Dél-Amerikában) a disznóközpontú Európával szemben mindig kizárólag marhahúst jelent: ha valaki a hentesnél 1 kg húst kér, akkor a következő kérdés nem az lesz, hogy disznó vagy marha (esetleg karaj vagy tarja), hanem lomo vagy chorizo. Az országban az egy főre eső húsfogyasztás 60 kg/fő, amivel (a szintén hasonló számokat produkáló Uruguay-jal versengve) világbajnokok. Összehasonlításképp, ugyanez az érték az Egyesült Államokban 25 kg/fő, az Európai Unióban pedig nevetséges 12 kg/fő. És akkor azt még meg sem említettem, hogy az argentin húsfogyasztási kultúra évtizedek óta folyamatosan és masszívan hanyatlik, az 50-es években (naná, a régi szép időkben) ez az érték még bőven 100kg/fő fölött volt.
Minden erőmmel azon voltam tehát, hogy javítsam a statisztikát. Ha az Argentinában töltött másfél hónapot felszoroznám egy évre, valószínűleg 100 kg fölötti érték jönne ki, de sajnos ez nem reprezentatív minta. Az argentin hús valóban kiváló minőségű és ami szintén lényeges, hogy a tudás és a tapasztalat is megvan az elkészítéséhez. Aminek az első lépése már a vágóhídon kezdődik: az argentinok teljesen máshogy bontják a marhát, mint Európában vagy Amerikában, aminek következtében az étlapon szereplő neveket le sem lehet fordítani. Az általam megkérdezett argentinok ezt úgy fogalmazták meg némi nagyképűséggel, hogy “Európában nem tudnak marhát bontani.” De ott a pont sajnos, ez az a szituáció, amikor fáj az igazság. Aki nem hiszi, rendeljen egy ancho-t vagy egy vacío-t valamelyik parrilla-ban.
Jó steak-et nem csak Buenos Airesben lehet kapni, hanem gyakorlatilag bárhol az országban, legyen az egy eldugott patagóniai falu vagy egy vidéki város gyanús külsejű étterme. Egyszerűen annyira jó minőségű a hús, hogy azt még elrontani sem lehet. Ha már mindenképpen ajánlanom kéne egy helyet, akkor az a következő kettő lenne: a La Cabrera Buenos Airesben (ahol hétközbap este 10-kor is sor áll a bejárat előtt asztalra várva és közben pezsgőt szolgálnak fel a várakozóknak) és az El Boliche de Alberto San Carlos de Bariloche-ben. Mindkettő némileg drágább helynek mondható, de egy 600 grammos Lomo Pamplona körettel és egy üveg vörösborral még így is csak 23 euróba került. Németországban vagy pláne Franciaországban ez minimum kétszerese, ha nem több. Aki szereti a jó steaket, az tényleg tegye meg magának azt a szívességet, hogy elrepül Argentínába, nem fogja megbánni.
Argentína határozottan az egyik legnagyobb kedvencem a kontinensen, Kolumbia után és Brazília előtt. Kiváló ötletnek bizonyult itt kezdeni és befejezni a dél-amerikai körutat, amikor 10 hónap után újra megérkeztem Buenos Airesbe, szinte otthon éreztem magam. Nagyon európai, nemcsak építészetében, hanem mentalitásában is. Azaz inkább dél-európai, olasz, sőt dél-olasz. Kicsit lepukkant, benne van a levegőben a “láttunk már jobb időket” és az “egyáltalán nem biztos, hogy fog-e még olyan jól menni nekünk” érzés, de attól még bőven nagyképűek vagyunk. Miért ne lennénk, hiszen argentinok vagyunk. Akinek bejön Párizs vagy Nápoly, az Buenos Airesben sem fog csalódni. Patagónia pedig maga a csoda.
Argentínában másfél hónap alatt átlagosan napi 45 eurót költöttem, amivel semmiképpen nem tartozik a legolcsóbb célpontok közé Dél-Amerikában, mint volt vala 1-2 évig a 2001-es államcsőd után, de nem is a legdrágább, mint a válság előtt volt a rögzített peso-dollár árfolyammal. Hozza az átlagot, ahogy a gazdaság is. Érdemes azonban kicsit tovább árnyalni a képet, ugyanis Buenos Aires valójában kifejezetten olcsó hely, ahol 7 euróért szállást+reggelit lehet kapni egy jó helyen lévő és pöpec hostelben, 10 euróért pedig komplett vacsorát hatalmas adag világbajnok steakkel. Ahogy távolodik az ember Buenos Airestől, úgy lesz az ország is egyre drágább, a csúcspontot Patagónia eldugott falvai és a Tűzföld jelentik. Azonban ez érthető, mégis csak egy India méretű országról van szó. A sör/benzin hányados kicsit a dél-amerikai átlag fölött van: 4,54.
