A Drake-átjáró egy 800 km széles tengerszoros a Horn-fok és a Déli-Shetland szigetek között, az Atlanti-óceánt köti össze a Csendes-óceánnal. Nevét Sir Francis Drake után kapta, aki 1578-ban a Magellán-szoroson keresztül akart volna eljutni a Csendes-óceánig, de egy vihar mélyen délre sodorta és a nyílt tenger láttán megsejtette a két óceán közötti tengeri átjáró létezését.
Az átjáró hajóskörökben egyértelműen a kihívás szóval kapcsolódik össze, a világ legviharosabb vizeinek egyike. A környéken egyébként sem egyszerű hajózni, a Horn-fok környékén igen komoly számú hajóroncs nyugszik a mélyben. A Dél-Amerikát megkerülő útvonalak közül a Magellán-szoros és a Beagle-csatorna mellett ez a harmadik fő útvonal. Jellemző az itteni helyzetre, hogy sok vitorlás a viharossága ellenére is a Drake-átjárót választotta, a másik kettő ugyanis néhol nagyon szűk és a hirtelen, erős szelek miatt nagy a veszélye annak, hogy a hajó a partnak sodródik. Ma már motorhajóval ez nem akkora probléma persze, de teljes nyugalomról azért semmiképpen nem lehet beszélni.
Az Antarktiszra viszont máshogy nem lehet eljutni, csak a Drake-átjárón keresztül, és még örülhet is az ember, hogy itt csak két napig tart az út. Cserébe viszont meglehetősen eseményteljes. A negyvenedik szélességi fok alatt a szelek akadálytalanul fújhatnak nyugtaról keletre, mivel az egész Földön nincs egyetlen jelentősebb földtömeg sem, amely útját állná. Ha ránézünk a földgömbre, láthatjuk, hogy Patagónia kb. ott kezdődik, ahol Ausztrália és Új-Zéland véget ér. Az angolban ezek a szelek a roaring forties nevet kapták, még délebbre pedig a furious fifties és a screaming sixties fújnak. Ezek a szelek a világ legnagyobb és legerősebb tengeráramlatát hozzák létre, amely a Horn-foktól délre (56 foknál van ugyebár) egy keskeny csatornán kénytelen itt áthaladni (a Drake-átjáró a maga 800 km-ével csak egy keseny csatorna csupán az addigiakhoz képest), aminek következtében a hullámok keskenyebbek és magasabbak lesznek. A Horn-fok környékén 30 méteres óriáshullámok kialakulását is feljegyezték.
Az átjárónak a szakzsargon szerint két arca van: Drake lake vagy Drake shake. Az első nap volt a Drake lake: a beetetés, a nagy nyugalom. Nemcsak hogy Ushuaiaban sütött a nap, de az átjáró is olyan volt a Horn-fokot elhagyva, mintha a Balatonon lettünk volna a Tihany-Szántód viszonylaton. Aztán leszállt az éjjel és elkezdődött a rock and roll, előkerültek a hányózacskók, diszkréten felaggatva mindenki által könnyen elérhető helyekre, a szomszéd kabin fürdőszobájából meg gyanús hörgések szűrődtek át. Nem kérdeztem meg, volt-e benne répa. Reggelre pedig a kabinban minden a földön hevert, ami nem volt leláncolva, lecsavarozva vagy odaragasztva vmihez. Mondjuk gyanús lehetett volna, mert a hajó többi része fel volt rá készítve, az étkező részben és a korcsmában is minden egyes szék a padlóhoz volt láncolva és minden asztalnak centis pereme volt.
Ez azonban még így is csak ízelítő volt a visszaúthoz képest, amit pont a rendkívüli időjárási helyzet miatt kellett egy fél nappal előbbre hozni és emiatt maradt el az utolsó partraszállás is. Épp egy hatalmas vihar volt kialakulóban az átjáró nyugati részén, amit a kapitány nem a nyílt tengeren akart telibe kapni. A telibe kapás ugyanis már elkerülhetetlennek látszott, azonban nagyon nem volt mindegy, hogy erre a nyílt tengeren, vagy a védettebb Beagle-csatornában kerül sor. Ez amúgy annyit jelentett, hogy a 40-50 vagy 60 csomó feletti széllel találkozunk a nyílt tengeren, utóbbi 12 méter feletti hullámokkal járt volna, a hamarabbi indulással viszont csak 8 méteres hullámokkal kellett megküzdeni. Mondanom sem kell, a porcelánbusz vezetésével itt is sokan megpróbálkoztak.
Végül megnyertük a versenyt és csak a csatornában találkoztunk a vihar durvábbik részével, amely tényleg annyira komoly volt, hogy az ushuaiai kikötőt is lezárták, és fél napig a kikötő előtt kellett vesztegelni. De mivel volt sör a fedélzeten, olyan hatalmas problémát azért ez nem jelentett. Hihetetlen különben, hogy a Beagle-csatorna mennyivel nyugodtabb volt a nyílt tengerhez képest, még erősebb szelek mellett is. Viszont sajnos nem volt mindenki ilyen szerencsés, mint mi: a Clelia II nevű hajót pont pár nappal előttünk kapta el egy sokkal komolyabb vihar, és egy nagyobb hullám a paracsnoki híd ablakát is betörte, tönkretéve ezzel néhány fontos dolgot, úgymint kommunikáció és az egyik motor irányítása. A kapitány elmondása szerint már több, mint 150-szer járt a Drake-átjáróban, de ekkorra hullámokat még csak közel sem látott.
Utolsó gondolatként meg kell emlékezni az Around Cape Horn című filmről, a hajón vetítették, pont miközben a viharral versenyeztünk. A Peking nevű vitorlás hajóról szól, amely az 1920-as években teherhajóként többször is megkerülte a Horn-fokot. Ami miatt érdekes, hogy korabeli 1929-ben forgatott anyagokból rakták össze és egészen megdöbbentő volt látni, hogy milyen emberfeletti munkát végeztek a matrózok: éjjel-nappal, esőben, hóban, viharban, 0 fokban felmenni 30 méteres magasságba vitorlát bevonni, négy órás váltásban, akár száz napon keresztül. Persze a matrózok élete soha nem volt játék és mese, ez tudott dolog, leírva, de látva egészen más. Akit érdekel a téma, mindenképpen nézze meg.
