Chiléből át Bolíviába többféleképpen is el lehet jutni, az viszont túlzás nélkül állítható, hogy a legszebb és egyben legnehezebb útvonal a bolíviai Altiplanon keresztül vezet. Az út San Pedro de Atacamaból indul és kúszik a határátlépést követően (ami szó szerint egy őrbódé a semmi közepén) egyre magasabbra hogy egészen szürreális tájakon át elérje a világ legnagyobb sósivatagát a Salar de Uyunit.
Bolíviába átlépve mintha egy másik világba kerülne az ember. Megszűnik az út és nyoma veszik az addig legalább elvétve jelenlévő civilizációs kellékeknek is. Az embereket hetes csomagokat formázva átpakolják terepjárókba, a csomagokat pedig fel a tetőre. Mással nem is nagyon lehetne itt közlekedni, a terep elég nehéz. A 15-20 éves Landcruiserek mindazonáltal jól bírták a gyűrődést, sőt tekintve hogy minden nap erre járnak, mindenképpen jár a piros pont a japánoknak. A társaság itt is alapvető fontosságú, három nap hosszú tud lenni ilyen körülmények között. Egy meglehetősen nemzetközi ámde ragyogó társaság verődött végül össze Landcruiserünkben olasz, chilei, koreai tagokkal, valamint az állandó esti szórakozásról gondoskodó három brazil csajjal.
Az út három napig tart, ezalatt keresztül-kasul bejárjuk a környéket. A chilei-bolíviai határt kijelölő vulkánok után az első fénypont a halványzöld színű Laguna Verde. Eddig azt hittem, a flamingó trópusi állat, de legalább is a kevésbé extrém körülményeket szereti, de nem: a Laguna Verde majd a Laguna Colorada körül is százasával lebzselnek. Bár igaz, ez egy helyi adaptáció, az andoki flamingó. A legérdekesebb viszont csak ezután jön, a Dali-sivatag. A név kötelez, nehéz elhinni, hogy még mindig ezen a bolygón van az ember. Az Atacamaból már ismerős szélfútta-faragta sziklaképződmények, formájukban felülmúlva minden elképzelhetőt és mindezt iszonyat részletgazdagsággal. Hihetetlen, mire képes a természet.
Az út legmagasabb pontja 4800 méteren van, itt már szó sincs vidámkodásról, az autóban mindenki átkapcsol vegetatív üzemmódra. A sofőrön kívül persze, akinek volt már éve hozzászokni a magashegyi körülményekhez. Mivel a turizmus errefelé még nagyon gyerekcipőben jár, és nagyobb város sincs a környéken, ezért szállás kizárólag helyi családoknál lehetséges, a vidéki Bolívia bizonyos elemeit pedig csak egy közepesnél nagyobb kompromisszumkészséggel lehet elviselni. Úgymint ultradzsuvás wc, villany és meleg víz hiánya. Ezt tetőzi még, hogy az Altiplanon éjjel fagypont körüli a hőmérséklet, nem árt tehát testileg és lelkileg is felkészülni erre az útra.
Ahogy az lenni szokott, az utolsó felvonás a legnagyobb szám, a Salar de Uyuni. Ez a hatalmas sósivatag több mint 10 ezer km²-rel a világ legnagyobbja és az eddigiekhez képest már kicsit alacsonyabban van, mindössze 3656 méteren. Só az itt bőven akad, csak le kell hajolni érte és már lehet is sózni. 10 milliárd tonnára becsülik az itteni sómennyiséget, valamint Bolívia jövőbeli gazdasági felemelkedésének kulcsát is talán a sivatag rejti magában, ugyanis a Föld lítiumkészletének kb. kétharmada itt található. A lítium pedig egyre fontosabb természeti erőforrás, a pszichiáterek mellett az akksigyártóknak is nagy kedvence a cucc. További érdekesség, hogy kivételesen egyenletes felülete (a szintkülönbség kevesebb, mint 1 méter az egész sivatagban) és erős tükröződése miatt kedvelt célpont műholdak magasságmérőinek kalibrációjához.
A hatalmas sótömbök amúgy akár építőanyagnak is alkalmasak, nem is olyan régen megpróbálkoztak egy sóhotel felhúzásával a sivatag közepén. Amit aztán végül kénytelenek voltak lebontani, elsősorban higiéniai okokból, a csatornázás ugyanis túl nagy problémának bizonyult a sivatag közepén, még a bolíviai standardhoz képest is. Jó hír azonban a sóhotelrajongóknak, hogy épült azóta egy új, közvetlenül a sivatag szélén az utakhoz közel és állítólag mindenféle környezetvédelmi és higiénikus előírásnak megfelel.
A környék legnagyobb városa és egyben az út vége a 10 ezer lakosú Uyuni. Városról beszélni mondjuk kicsit túlzás, a nagyobbacska hegyi falu kifejezés jobban illene rá. Már messziről is lehetett látni, hogy ha "az ott" egy város, akkor túl sok kényelemre nem nagyon lehet számítani. A városközpontba érkezve így aztán már nem is lepett meg a buszpályaudvar mérete, pontosabban annak hiánya. Villany azért már van, de Chile után a kontraszt így is több, mint dermesztő.
