Az apartheid megszűnésével a feketék is egyenrangú állampolgárok lettek szerte az országban, de mint általában lenni szokott, az átmenet itt sem volt zökkenőmentes. Nyilvánvaló, hogy a Maslow-piramisban is csak lépésenként lehet haladni, ugyanúgy ahogy egy háznál sem a harmadik emeletet kezdik el építeni először, habár a szocializmusban voltak ilyen irányú próbálkozások. Most, hogy hosszú és verejtékes küzdelem árán kivívták az egyenjogúságot és demokratikus kormánya lett az országnak, a fekete lakoság egy talán még erősebb ellenállásba ütközött.
Az már a legelső napon feltűnt, hogy a 911-esekben, SLK-kban és Z3-asokban nem fekete sporttársak furikáznak. Hiába szűnt meg tehát az apartheid mint rendszer, a gazdasági aparheid továbbra is él és virul. A világszinten is megfigyelhető jelenség, miszerint nyílik az olló szegény és gazdag között, Dél-Afrikában feltűnően szembetűnő, ennél nagyobb különbségek talán csak Indiában léteznek. Ez pedig nemhogy konzerválja a lesújtó munkanélküliség-bűnözés statisztikákat, hanem egyenesen katalizálja azokat. Lassan felnő az a generáció, amelyik ebbe a helyzetbe született bele: fatert soha nem látta, mert jobbára börtönben van, már ha még él egyáltalán, a haverok között meg megy a versengés, hogy ki tud jobban túltenni fateron. Live fast, die young.
Mindezek miatt a mai Dél-Afrikát a következőképpen lehetne a legjobban leírni: a feketék egyik része védi a fehéreket a feketék másik részétől. Kár, hogy nem botlottam bele hasonló jelenetbe, igazán hálás fotótéma lett volna. Feketék és fehérek között számban konkrétan egy nagyságrendbeli különbség van. Hivatalos adatok szerint 80% fekete, 10% szürke, 10% fehér, de az országban járva-kelve az ember azt hinné, hogy ez az arány inkább 99.99% esetleg egy kicsit több.
Szváziföldhöz hasonlóan a HIV-fertőzöttség itt is nagy probléma és a bűnözés felszámolása (vagyis inkább kordában tartása) mellett a második legnagyobb kihívás jelenleg. Az AIDS és a bűnözés ráadásul egy különösen szomorú metszetben találkozik egymással, ez pedig nem más, mint a nemi erőszak. Hivatalos adatok szerint kb. 50000 esetet regisztrálnak évente (vesd össze a 40 milliós lakossággal, annak is inkább a felével), de a helyzet sajnos egészen biztosan sokkal rosszabb, mivel a nemi erőszak sehol a világon nem az a kategória, hogy a nők azonnal rohannak a rendőrségre. Becslések szerint kb. percenként történik egy eset az országban, és az áldozatok közel fele 18 év alatti. Gondolj rájuk, percre állj meg.
Az autófeltörés és fegyveres autórablás szintén helyi sport, nem árt tehát résen lenni, ha valaki autóval utazik és a rizikósabb helyeket eleve elkerülni. Knysna-ban a hostel tulajdonosa szó szerint kipakoltatta velünk éjszakára az utcán parkoló autónkat, de az utolsó üres zacskóig, sőt még a hátsó ülés támláit is ledöntette, hogy a kedves bűnöző urak láthassák, hogy ott fölösleges izmozni. Nem örültünk neki, de megtettük, neki kétségkívül nagyobb tapasztalata van a témában. A legnagyobb parám egyébként ez volt, hogy valaki egyszer kirámolja az autót, azonban erre is van természetesen megoldás. A nagyobb bevásárlóközpontok és forgalmasabb helyek parkolóiban az autókra ugyanúgy parcheggio-s csávók vigyáznak mint Szicíliában vagy Nápolyban. Ugyanazok a leglepukkantabb és legkevésbé sem bizalomgerjesztő alakok, csak itt szerencsére nem kell az autókulcsot is átadni nekik. Pár rand a tarifa, cserébe az ember biztos lehet benne, hogy valaki figyelni fog az autóra.
A rendőrökkel amúgy nem volt túl sok kontaktusom, egy hillbrow-i igazoltatástól eltekintve, ahol mindenki sorra került, de amikor meglátták a sofőr idegenvezetői névjegyét, gyorsan továbbot intettek. Bevett szokás egyébként, hogy autólopásnál hermetikusan azonnal lezárják a környező utcákat, a kameráknak köszönhetően pedig elég gyorsan is tudnak reagálni. Az önbíráskodás jogi megítélése sem annyira puha, mint Európában, ha valaki tetten ér egy szmokingos fekete urat vagy (a politikai korrektség kedvéért) egy fehér csöves kukoricát autófeltörés közben és aztán beviszi a csomagtartóban a rendőrségre, akkor azt ott megköszönik és nem pampognak, hogy dehát mi van az autófeltörő jogaival. Na ja, egy bizonyos szint fölött a hatékonyság prioritást élvez és a jog kacsacsőrt tesz a felek közé egyenlőségjel helyett.
Azonban a magas krájmnak is vannak haszonélvezői, gyakorlatilag minden ház (már ahonnan van mit elrabolni) be van kötve valamelyik őrző-védő céghez, amit általában tábla is jelez. A legnagyobb cégeknek hatalmas gyorsreagálású flottájuk is van és általában nincsenek munka nélkül. Szerintem még mindig nem késő belépni a security boomba. Azon kopaszerősöket, akikben túlbuzog a majd én megmutatom vágy, tárt karokkal várja Dél-Afrika, ahol nap mint nap élesben lehet fejleszteni a meglévő tapasztalatot. A szögesdrót és az elektromos kerítés szintén kötelező kellék minden nagyobb értékű ingatlannál. A legdurvább az volt, amikor két elektromos kerítést egy szögesdrót árok választott el egymástól. Háromszoros védelem az egész családnak.
A közbiztonsággal kapcsolatban elmondható, hogy minél nagyobb népsűrűségű helyre megy az ember, annál nagyobb a para. A vidék messze nem olyan vészes, mint a nagyvárosok gettói, persze ott is érdemes néhány alapvető szabályt betartani. Az Alone in the Dark remek játék volt a maga idejében, de Dél-Afrikában ezt ha nem muszáj, nem kell erőltetni. Sötétedés után lepel borul a városokra, eltűnnek az emberek, megszűnik az élet az utcán, vagy ha van is valamilyen, az nem sok jóval kecsegtet az egyszeri utazó számára, ha nincs nála a kés-pisztoly-crack-mandrax négyesből legalább három. De ha valakinek van valami új cucca, a srácok szerintem megtekerik azt is. A másik fontos dolog, hallgatni a helyiekre, akik amúgy nagyon segítőkészek, hogy mely részeket érdemes elkerülni. Angolul szinte mindenki beszél, azok közül legalább is, akik érdemi információval tudnak szolgálni. Az afrikaansból bármit is kihámozni német és angol tudással esélytelen, mintha valami iszonyat keszis tájszólás lenne. De hát maga a holland nyelv is az, így hát ez nem annyira meglepő.
Dél-Afrikában azon kívül, hogy egyszercsak váratlanul lelőnek az utcán, a második legveszélyesebb dolog a közúti közlekedés. Évente 20 ezer áldozat, ami a teljes lakossághoz képest egy óriási szám. Az autópályának nevezett utak csak Johannesburg és még néhány nagyváros környékén hasonlítanak az Európában megszokotthoz, vidéken, kevésbé forgalmas helyeken jobbára kétszer egysávos, de általában jó minőségű utakról van szó, mindekét oldalon egy-egy leállósávval, ahol emberektől kezdve tehenekig, birkákig, páviánokig minden előfordul. Elég széles tehát az út, három autó simán elfér egymás mellett, négy neccesen, és ezt a helyiek sokszor ki is használják előzéskor, ami néha rosszul sül el. Ezt megspékeli még a baloldali közlekedés, és ez már bőven elég volt ahhoz, hogy az expedíció női tagját ne engedjük volánhoz.
Az autóbérlés amúgy jó ötletnek bizonyult, bár mi más bizonyult volna jobb ötletnek, mert tömegközlekedés jobbára nem létezik. Alig egy hónap alatt 6905 km-t utaztunk, ezt mással egyszerűen lehetetlen lett volna abszolválni. A városok között az Ázsiában is népszerű minibusz taxikkal is lehet utazni, de aki arra vállalkozik, hogy ezekkel járja be az országot, annak sok sikert kívánok, meg egy vagonnal hozzá. Olcsónak olcsó, viszont általában túlzsúfolt és a járművek műszaki állapota sem mindig kifogástalan, bár kétségkívül sokkal jobb a helyzet mint Indiában, mindkét szemponból. A helyi hozzáadott érték itt is a bűnözéssel kapcsolatos: a múltban többször is előfordult, hogy egymással rivalizáló minibusztársaságok az erőszakban látták a végső megoldást és a rivális társaság utasokkal teli minibuszára nyitottak tüzet géppisztolyból, csak hogy megmutassák, ki az erősebb kutya. Én a magam részéről eltanácsolnék mindenkit a minibuszok igénybevételétől, főleg nagyvárosok kétesebb helyein, ez nem az a hippisen romantikusan fapados dolog, mint az indiai rácsos osztályon utazni hatszáz ember és ugyanannyi csirke társaságában, a kényelmetlenség itt tényleg csak másodlagos a veszély mögött.
A bérautóval végül 6905 km-t mentünk, és a szorgos koreai kezeket dícséri, hogy nem volt vele semmi baj. Autóbuzik kedvéért: az átlagfogyasztás kereken 7 liter lett, ami viszont durva, hogy amikor leadtuk, 35 ezer km-nél az első gumik (Hankook természetesen) olyan állapotban voltak, hogy rossz volt rájuk nézni. Nem volt nálam egyeurós, de a profilmélység szemmel láthatóan nagyon a határon lehetett már. Hiába, ahogy mi sem, valószínűleg az előző bérlők sem végig aszfalton mentek vele.
Dél-Afrikában átlagosan napi 59 eurót költöttem, de ebben már benne van az autóbérlés és a majd 7000 km-nyi benzin is, egyébként csak 42 lett volna. Az árszínvonal tehát egyértelműen alacsonyabb az Európában megszokotttól, de annyival nem, hogy kifejezetten olcsónak lehessen nevezni. Egy liter benzin 8 rand körül van (83 eurócent), a sör-benzin hányados pedig, amely azt hivatott mérni, hogy inni érdemes-e inkább vagy vezetni: 5,70.
