"A Dél Keresztje az égbolt legkisebb, de egyik leghíresebb csillagképe. A Kentaur csillagkép öleli át, a Szeneszsák alatti szomszédja a Légy csillagkép. Nevét négy legfényesebb csillaga alkotta keresztről kapta, ezek: Acrux, Mimosa, Gacrux, Crucis. A Dél Keresztje csillagkép olyan jellegzetes, hogy nagyon sok ország kultúrájában található vele kapcsolatos legenda vagy utalás."
A déli féltekéről gyakorlatilag bármikor, bárhonnan jól látható, az északiról (már) nem, legfeljebb a trópusokon. És itt el is érkeztünk a lényeghez: ezt nekem is látnom kell. A miértre fölösleges választ keresni, mindent senki sem tudhat. Legyen annyi elég, hogy azért, mert ott van. Ehhez viszont ugye oda kell menni, és ha ennek lesz egy olyan hozománya, hogy végigutazom Dél-Afrikát és Dél-Amerikát, akkor már bőven jól jártam. Sanda gyanúm, hogy sokkal jobb lesz, mint vmi unalmas tevékenyeséget folytatni helyette, pl. dolgozni, januárban sötétben ébredni, a világot mélygarázstól mélygarázsig látni, okos kollégákkal okos dolgokról beszélni, buta kollégákkal buta dolgokról beszélni, és közben úgy tenni, mintha ennél jobb már nem is lehetne. Pedig lehet azt máshogy is.
Semmi más nem kell hozzá, csak fogni egy hátizsákot és útnak indulni. Terv, mint olyan, csak hónapok szintjén létezik, amennyire a repülőjegy megköveteli, tehát: indulás 24-én Fokvárosba, aztán overland Johannesburgba 3 hét alatt, onnan pedig át a világoskék-fehér csíkosokhoz Buenos Airesbe, ahonnan szintén overland teszünk egy nagyobb kört Dél-Amerikában. Ez amúgy nagyrészt az idevágó LP "Big loop" fantázianevű útvonalával esik egybe, és mivel ők hat hónapot írtak rá, mint "bare minimum", hiszünk nekik. Az út további része "open end", ha lesz még kedv, idő, pénz, akkor tovább nyugatra, ha nem, akkor haza, bele a nyár közepébe. Utitársam Heike lesz, legalább is az út első részében, F29-es típusú és szőke, a kombinatorika rajongóitól pedig én kérek elnézést.
Az a helyzet, hogy már nagyon várom, hogy elinduljak. De tényleg. Ez persze evidens is lehetne, mert ki az aki nem várná, de ezek az utolsó napok, ez vmi gyötrelem. Aki már megpróbálta ideiglenesen felszámolni civilizált életét, az tudja, miről beszélek. Ráadásul mindezt két ország között ingázva. Ha nem elektronikus post-itekre írnám a dolgokat, már rég betemettek volna, így még tartom a frontot, majd megírom, ki nyert a végén. Ha vki esetleg később hasonlóra adja a fejét, annak innen üzenem: fölösleges aggódnia, ha az utolsó héten végig reménytelennek érzi a helyzetét. Én már megtaláltam a tutit, mint minden, ez is fejben dől el. Az utolsó napok létükből fakadóan olyanok, hogy nem lehet őket stresszmentesen megélni. Nem számolhat fel az ember egy egzisztenciát úgy, hogy közben közben élnie is kell. Mi az, hogy élnie, titkárnőket megszégyenítő módon élnie. Minden amit tehet, hogy megtesz mindent amit lehet, és közben nagy hangsúlyt fektet a megfelelő zene kiválasztására. Ha én most leírnám, mi minden vár még rám a következő két napban, akkor egyrészt néhányan szívrohamot kapnának, a kockázatkedvelőbbek közül pedig többen fogadásokat kötnének, hogy lesz-e még több blogbejegyzés. Pedig lesz, nyugi. A többieknek pedig csak annyit: 2007-es Szepsy Tokaji Furmint és Massive Attack: Teardrop.
Ami a cuccokat illeti, ahhoz sajnos túl lusta vagyok, hogy az utolsó gombostű részletességével bíró listát állítsak össze, ahhoz ott van minden magyar utazási blogok alfája és omegája, ahonnan én is sokat merítettem. Meg hát azért az több mint kínos lenne, ha itt látnám viszont az itthon hagyott dolgok listáját. Túl sok újdonsággal nem is tudnék szolgálni, a különbség talán annyi, hogy nálam a fotóscucc esik még nagy súllyal latba, szó szerint is, pedig még kompromisszumot is kötöttem magammal, és nem viszem az összes objektívemet. A végén azért majd írok egy szösszenetet arról, mi az ami itt maradthatott volna, és mi az, ami eszembe sem jutott. De addig még el kell indulni, úgyhogy megyek is pakolni.
