A Nasca-vonalak a dél-perui Nasca és Palpa városok között 520 km²-en elterülő, köves sivatagba rajzolt vonalak, amelyek megfelelő magasságból szemlélve érdekes geometriai alakzatokat, geoglifákat formálnak. Rendeltetésük és eredetük ismeretlen, a mai napig is a világ legnagyobb rejtélyei közé tartozik. Bár többszáz vonalról van szó, a többség mégis csak a 13 legnagyobb alakzatot ismeri, lévén messze ezek a leglátványosabbak: bálna, háromszögek, trapézok, űrhajós, majom, kondorkeselyű, kutya, kolibri, pók, fa, kéz, papagáj, pelikán. Mivel nagy részük valamilyen állatot formáz, a rajzokat sivatagi állatkertként is emlegetik.
Már a 16. században a konkvisztádorok is tettek említést a rajzokról, ám rájuk túl nagy hatást még nem gyakoroltak, mert hatalmas méretük miatt csak a levegőből állnak össze alakzattá. Ezért egészen 1927-ig senki nem is tulajdonított neki nagy jelentőséget, amikor is egy perui pilóta a sivatag fölött átrepülve meg nem pillantotta őket és fel nem tette először a következő egyszerű kérdéseket: mi ez, ki csinálta és miért? Ezeket a kérdéseket azóta is felteszi mindenki aki megpillantja és azóta sem tudott senki megdönthetetlennek bizonyuló magyarázatot adni rájuk.
Többen pedig egész életüket a vonalak kutatásának szentelték. Paul Kosok amerikai régész szerint, aki az elsők között utazott a helyszínre a 40-es években, a rajzkollekció nem más, mint a világ legnagyobb csillagászati könyve. A német Maria Reiche is ezt a gondolatmenetet fűzte tovább: szerinte a rajzok a Nap, a Hold és a csillagok egymáshoz viszonyított helyzetét, illetve ebből következően a napfordulók és napéjegyenlőségek időpontját voltak hivatottak megjósolni, amit a vetés-aratás időzítéséhez használhattak. Későbbi pontosabb vizsgálatok azonban ezt a teóriát megcáfolták.
Egy másik elmélet szerint az ábrák a földművelési termékenységgel állhatnak kapcsolatban. Az indoklás szerint az alakzatok között nagy számban előforduló trapézok az egyébként meglehetősen száraz vidék azon pontjaira mutatnak, ahol a felszínhez közel víznyerő helyek találhatók. Ezt Anthony Aveni amerikai csillagász kutatásai is megerősítik: a vonalak irányát vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy azok nagy része a horizont egyazon kis szegmensére mutat, ahol is a nap október-november fordulóján ill. február második felében kel fel, pontosan akkor, amikor az Andokban lehulló csapadék a Nasca vízgyűjtőjébe érkezik. A vonalaknak tehát így vagy úgy összefüggésben kellett lenniük a Nasca-kultúra népessége számára létfontosságú öntözővízzel.
Amit eddig biztosan tudunk: a vonalakat 1500-2000 éve az inka hódítás előtt virágzó Nasca-civilizáció hozta létre. Maga a "vésés", és hogy ez a mai napig fennmaradt, a környék geológiai sajátosságainak köszönhető: a mélyebben fekvő könnyebb és világosabb színű homokrétegről egyszerűen eltávolították a ránehezedő felső, sötétebb kavicsos réteget. Emiatt aztán meglehetősen sérülékenyek, egy hevesebb esőzés már képes lenne kárt tenni benne, a Nasca-régió azonban hírhedten száraz vidék, legutóbb három éve esett, akkor is csak jelképes mennyiség.
A rajzok közös jellemzője, hogy egyetlen önmagát sehol sem metsző vonalból állnak, ami szintén további kérdéseket vet fel: technológiai vagy szimbológiai okai voltak ennek? Valószínűleg az utóbbi, ugyanis a rajzok gyakorlatilag pontos másai a Nascai-kultúra cserépedényein talált rajzokkal. További érdekesség, hogy az ábrázolt állatok közül a kondorkeselyű kivételével egyik sem őshonos ezen a vidéken, sőt a pók a világ egyik legritkább pókfajtájának (Ricinulei-pók) a sematikus rajza, amely Nascatól 1500 km-re, az Amazonas-menti őserdők mélyén él barlangokban.
Bárhogyan is legyen, egyik elmélet sem magyarázza meg a rajzok hatalmas méretét, némelyik a többszáz métert is eléri. Hogy tudtak 1500 éve ekkora méretben ilyen pontos ábrákat rajzolni? Egy alternatív elmélet szerint a Nasca-indiánok már képesek voltak hőlégballont építeni és onnan irányítani a földi munkát. Az ábrákon és a kerámiákon sok helyen láthatóak hőlégballonra emlékeztető alakzatok, és a földön is találtak a rajzok közelében megfeketedett kör alakú égetőgödröket, amelyek elvileg ezen hőlégballonok felszállóhelyei is lehettek. Az élénk fantáziájáról ismert Erich von Däniken pedig egyenesen földön túliaknak küldött üzeneteket vélt felfedezni a vonalakban. Bizonyíték viszont semmire nincs.
A rajzok mérete és a terület nagysága miatt a Nasca-vonalak megtekintésének egyetlen értelmes és élvezhető módja repülőgéppel történik. Építettek ugyan egy kilátót (ami ez egyik fényképen is látható) a pánamerikai országút mellett, ahonnan néhány vonal és három ábra úgy-ahogy látható, de ez csak a felszín kapargatása. A Nasca-vonalakat kilátóból nézni olyan, mint a lekváros üveget kívülről nyalogatni. Emiatt aztán egész iparág szakosodott Nascaban a vonalak fölé repülésre, azonban a perui mentalitás sajátossága miatt, úgymint legkevesebb pénzből legtöbb profitot kihozni, legöregebb gépbe legtöbb utast beültetni, hazudozni el nem végzett karbantartási munkákról, az utóbbi időkben egyre több baleset történt. Repülőgéppel lezuhanni pedig ugye nem teljesen ugyanaz, mint biciklivel elesni.
A legutóbbi baleset tavaly októberben történt, négy angol és a két pilóta életébe került a pénzhajhászás. Ekkor azonban a perui kormánynál is betelt a pohár, és azóta bevezettek egy sokkal szigorúbb ellenőrzési és karbantartási rendszert, bárki már nem szállhat fel csak úgy, és egy gépbe csak annyian szállhatnak be, amennyire ténylegesen tervezték. Kíváncsi vagyok, mikor vezetik be ugyanezt a felszíni közlekedés résztvevőinél is. Ennek hatására sajnálatos módon az árak is az egekbe emekledtek, cserébe viszont tényleg biztonságos lett a repülés is, már amennyire Peruban bármit is biztosnak lehet mondani. A baleset előtt átlag 40-50 dollár volt a fél órás repülés ára, mára ez 90 dollárra emelkedett, plusz ehhez jön még a 10 dolláros reptéri illeték.
A jóval kevesebb gép miatt lehetőséghez is nehezebb jutni, ez ilyenkor holtszezon környékén nem annyira probléma, de nem csodálkoznék, ha főszezonra ez az ár másfélszeresére is felmenne majd, a perui az a fajta, aki szereti licitáltatni saját portékáját és ehhez bármilyen eszközt képes bevetni. Pedig már a 90 dollár is a pofátlanság határain belül van, közel ahhoz a szinthez, amikor az átlag turista azt mondja, ennyit nem ér fél óra. A repülés viszont a sok pénzért cserébe tényleg teljes körű élményt nyújt: a pilóta nyolcasokat leírva navigál a rajzok között, türelmesen elmagyarázva, mi micsoda, mind a 13 nagyágyú sorra kerül és még néhány kisebb is. A látvány, mondanom sem kell, mesés, de beszéljenek inkább a képek.
