A portugálok teljesen hülyék voltak, amikor ráhagyták a hollandokra a Jóreménység fokát, ezt azóta már valószínűeg ők is megbánták. Persze akkoriban mindenki Indiára volt ráizgulva, meg az aranyra, meg a fűszerekre, és Mozambikban több fantáziát láttak, mint a zord sziklaszirtben. A helyről amúgy sokat elárul, hogy felfedezéskori neve Viharfok volt, később keresztelték csak át némi eufémizmussal Jóreménység fokára. Így vagy úgy, de tény, hogy sok hajóroncs őrzi a mélyben az emlékét annak, hogy ezek nem éppen békés vizek. De ha már erre jár az ember fia, és ezt nem hajóval teszi, a Jóreménység foka mindenképpen kötelező pont az útitervben, ahogy a pár km-rel mellette fekvő Cape Point is.
Cape Point viszont hajózási szempontból sokkal nagyobb jelentőséggel bírt, lévén hogy ez egy még nagyobb sziklaszirt, amire szépen fel lehet húzni egy jó nagy világítótornyot. Ki gondolná azonban, az is probléma tud lenni, hogy túl magasan van a világítótorony: ha túl korán látják meg a hajók, és fordulnak kelet felé, az ugyanúgy gáz, mintha egyáltalán nem látják meg, mert mondjuk köd lepi be, a ködről pedig köztudott, hogy nem alulról felfelé építkezik. Mindkét ok számtalanszor vezetett már haváriához. Emiatt aztán épült egy új világítótorony az időjárás- és rumszempontból pontosan megfelelő helyen, a régihez pedig már a pórnép is felmehet, megcsinálni a maga kötelező fotóját.
A közhiedelemmel ellentétben nem a Jóreménység foka választja el az Atlanti- és az Indiai-óceánt, és nem is ez Afrika legdélebbi pontja, hanem a 150 km-rel délkeletebbre lévő Cape Agulhas. Légvonalban természetesen, mert mire az ember megkerüli a False Bay-t, keresztülhajt Fokvároson és townshipjein a délutáni csúcsforgalomban, addigra szó szerint lemegy a nap. Cape Agulhasról minden útikönyv azt írja, hogy unalmas és barátságtalan hely, egy kattintás és más semmi, ehhez képest egy teljesen nyugis és relax tengerparti táj, persze ebben az élményben annak is nagy szerepe lehetett, hogy ragyogó napsütés volt. Apropó időjárás, a két óceán találkozása azért is érdekes, mert egy időjárási választóvonal is egyben: a hideg és észak felé tartó Benguela-áramlat itt ér össze a Madagaszkár felő érkező meleg Agulhas-áramlattal, és ennek eredménye Fokváros egyedi klímája, a szeszélyes tenger Cape Pointnál, a sok hajótörés, a Jóreménység fokának neve, valamint északon a Namíbiai sivatag szárazsága és Dél-Afrika keleti részének kellemes klímája is.
Visszatérve még a Cape Pointra, mivel gyakorlatilag az egész félsziget a Table Mountain Nemzeti Park része, az őshonos növény- és állatvilág nagyon helyes módon védelmet élvez az emberrel szemben. Kicsit árnyalja a képet, hogy az egyik őshonos faj az pont a pávián, ami nem éppen a visszafogottságáról híres, ha kajáról van szó. A félszigeten ráadásul a különösen veszélyeztetett kategóriába tartoznak, mert sok ember is él itt, akik szintén éhesek szoktak lenni, és nem egynek az agya ledobta már az ékszíjat a páviánok pofátlansága miatt. Ilyenkor általában a páviánok húzzák a rövidebbet, veszélyeztetett státuszukért tehát őket is terheli némi felelősség. Bántani nem kell őket, az elővigyázatosság azonban mindenképpen ajánlott, mert képesek rá, és kicipzározzák a hátizsákodat, megeszik a csokidat, isznak rá a kulacsodból és leformázzák a memóriakártyádat.
