HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Dűne

Címkék: természet brazília dél amerika

2011.08.15. 18:17 | martonlistar

A bolíviai Salar de Uyuni után ismét egy hasonlóan kietlen, ám semmivel sem kevésbé mesebeli táj következik, ezúttal Brazíliából. A Lençóis Maranhenses Nemzeti Park Maranhão szövetségi állam északkeleti részén található a tengerparton. 1550 km²-es területével ugyan csak egy hobbiteleknek számít az országban, a legnagyobb magyarországi nemzeti parknál viszont még így is több mint kétszer nagyobb. A kisebb méret egyben azt is jelenti, hogy viszonylag könnyen megközelíthető. Nem kell napokig hajózni vagy csónakázni, São Luísból is egy mindössze négy órás buszozással elérhető Barreirinhas - épp hogy csak megszokja az ember, hogy feszállt a buszra. Onnan pedig további két órás terepjárós zötykölődéssel lehet eljutni a park belsejébe, ahol egy ponton túl mindenféle motorizált jármű ki van tiltva. Elvileg.

 

A Lençóis Maranhenses jelentése szó szerinti fordításban Maranhão lepedői, ami egy nagyon találó név a tájra. Hatalmas 40-50 méteres homokdűnék ameddig a szem ellát, persze ettől még nem lenne olyan különleges, mert sivatagból és homokból azért még máshol is bőven akad. Viszont olyan sivatagból, ahol a dűnék között türkizkék tavak százait találni, csak ez az egy van. Kristálytiszta édesvíz, fürdésre tökéletesen alkalmas, és ezt itt tényleg szó szerint kell érteni, hőmérséklete egész évben 30 fok körül van. A vízszint természetesen erősen időjárásfüggő, nem véletlen, hogy a Szaharában nincsenek türkizkék lagúnák. Bár száraz évszakban több lagúna is kiszárad, a legnagyobbakban azonban egész évben van víz. Jól dokumentált tény, hogy az esős évszak kezdetén értem az Andok túloldalára, itt most visszaadta a természet, amit Venezuelában elvett: az élményt. A lagúnák legszebb arcukat mutatták és éppen az eső sem esett.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A hófehér homok és a türkizkék víz kontrasztja nappal is csodálatos, azonban érdemes a kirándulást késő délutánra időzíteni, mert egészen elképesztő színek képesek ilyenkor előjönni. A fehér homoknak megvan ugyanis az a képessége, ami minden fehér színű tárgy sajátja: pontosan olyan színű fényt ver vissza, mint amilyen ráesik. Délben fehéret, naplemente felé közeledve pedig sárgábbat/vörösebbet. A naplemente az Egyenlítőhöz közel egyébként is mindig nagy élmény a magamfajta európai szenvedős-elhúzódó naplementéhez szokott embernek. Konkrétan feleannyi idő, 20 perc alatt teljesen besötétedik, szinte szabad szemmel is jól látni a nap mozgását, ahogyan eltűnik a horizonton.

 

Nem tudom, hogy a holtszezon vagy tényleg csupán a távolisága-e az oka annak, hogy csak és kizárólag brazilokkal találkoztam itt. Úgy tűnik, hogy Brazília eme távoli szegletébe csak nagyon kevés európai jut el. Persze nagy az ország és sok a látnivaló, először mindenki a nagyágyúkkal, az Iguazuval és az Amazonasszal kezdi. Pedig a Lençóis Maranhenses pedig megér egy látogatást. Amolyan másodvonalbeli, belföldi turizmusra szakosodott látnivaló, de se nem kellemetlen, se nem kényelmetlen, egy igazi gyöngyszem. Újabb példa arra, hogy a természet a legnagyobb alkotómester, maga a Kwisatz Haderach sem csinálhatta volna tökéletesebbre.