HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Csempeváros

Címkék: kultúra város brazília világörökség dél amerika

2011.08.11. 01:50 | martonlistar

Belém nem bizonyult egy túl izgalmas helynek, bár küldetését kétségkívül száz százalékosan teljesítette: visszazökkenni a civilizációba. Jókat enni, inni, ágyban aludni, tiszta fürdőszobában tusolni. Szép volt és jó volt, de ami ennél is jobban érdekelt, az az innen egy köpésre lévő São Luís nevű város, ami nem mellesleg szintén a világörökség része. Ez konkrétan 800 km-t és 13 óra buszozást jelentett. Szokni kell még az ország méreteit, a térképre ránézve egymáshoz közel lévő városok is több száz km-re vannak egymástól. A Belém-São Luís viszonylattól óva intett az LP, miután tavaly több buszt is kiraboltak ezen az útvonalon. Azonban más lehetőség nem lévén, muszáj volt felszállnom erre a buszra. A várakozásokkal ellentétben végül nem raboltak ki, sőt egy szintén a buszon utazó brazil lány - aki az első (és hosszú ideig utolsó) brazil volt, aki spanyolul és angolul is tudott és nem mellesleg tavaly Budapesten is járt - szerint egyáltalán nincs ok parázásra. Neki még soha nem volt rossz tapasztalata, pedig hetente teszi meg ezt a távot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Van egy érdekes kapcsolat a népsűrűség és a veszélyesség között: a világ legkietlenebb vidékei ugyanis egyáltalán nem veszélyesek. Olyan kevés ezeken a tájakon ember, hogy a rabló uraknak sem éri meg őrjáratot tartani, egyszerűen napokig nem akad senki a horogra. Brazíliában tipikusan ilyen hely Roraima és Amazonas államok a maguk világviszonylatban is rekordalacsony népsűrűségével: egy km2-re itt másfél derék brazil polgár jut. Más a helyzet a partmenti Pará és Maranhão államokkal: itt már 10-szer annyi embernek kell osztoznia egy km2-en, ami Európában még mindig nevetségesen alacsony lenne, ahhoz viszont már bőven elég, hogy megérje a zavarosban halászni egy-két rosszabb arcúnak. A nagyvárosok pedig egyértelműen veszélyesek.

 

São Luís az egyetlen franciák alapította főváros Brazília államainak fővárosai között, innen a neve is, mint a Saint Louis portugál megfelelője. Ezt a történelemkönyvek is csodálatosan igazolni tudják: Lajos nevű portugál király ugyan volt az idők folyamán, ám csak a 19. században. A város alapítása idején ő még kósza ábránd sem volt: még csak a dédapjának a dédapja kergette dédanyjának a dédanyját. Hogy melyiket pontosan, azt már nem tudom. A franciák viszont ekkor már a tizenharmadik Lajosukat fogyaszották, végképp ideje volt már tehát egy várossal megemlékezni róluk az új földrészen. A franciákat nagyon hamar kiebrudalták a portugálok, a név viszont megmaradt, így furcsamód az egyik legrégebbi brazil város egy francia király nevét viseli mind a mai napig.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Sőt mi több, São Luís a portugál gyarmati építészet egyik gyöngyszerme, kontinensszerte az egyik legszebb óvárossal büszkélkedhet. Cartagena mellett ugyan nem nagyon lehet labdába rúgni, de ezért az eddig látottak alapján egy stabil második helyre mindenképpen érdemes. Az elmaradhatatlan védett öböl, dimbes-dombos szűk utcák, omladozó épületek, amiket már szinte csak saját súlyuk tart össze, és eszméletlen mennyiségű csempe. Gyakorlatilag minden házat tetőtől talpig csempe borít a legváltozatosabb színeket és mintákat felvonultatva. Megunhatatlan. Minden hidegburkoló álma a hely. Persze a csempékből is hiányzik itt-ott egy-egy darab, de ez csak hozzáad a patinához. A város ugyan szemmel láthatóan rohad, de ez a rohadás valójában nemes penész. Jól áll neki. Nem úgy mint Venezuelának.

 

São Luísba érkezve kicsit furcsáltam, hogy miért csak a legdrágább hotelben van szabad szoba, aztán gyorsan kiderült: São João előestéjén érkeztem a városba, ami Brazília egyik legnagyobb ünnepe. Magyarul valószínűleg ismerősebben cseng a Szentivánéj elnevezés, bár hogy miként lett az idők folyamán Jánosból Iván, az azért nem teljesen világos nekem. Szentivánéj gyakorlatilag a karácsony ellentéte, csillagászati értelemben persze: a tavaszi napforduló ideje, az év leghosszabb napja. Európában ma már messze nem akkora ünnep, mint akárcsak száz évvel ezelőtt is volt, bár még ma is sok helyen lobban fel az a bizonyos szentivánéji tűz, a Napot támogatandó a sötétség ellen vívott harcában. Brazíliában pedig nem is annyira jelentős a két napforduló közötti eltérés, ráadásul pont itt, az Egyenlítőhöz közel szinte alig észrevehető, mégis itt ünneplik a leghevesebben. Mindegy is, mint oly sok minden, ez is egy ok a partyzásra, ami hosszú, hosszú, hosszú, hosszú, hosszú napokon keresztül tart.