HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Víz minden irányból

Címkék: venezuela természet gyalogtúra világörökség dél amerika

2011.07.15. 04:25 | martonlistar

A világ második legmagasabb vízesésével Dél-Afrikában nem volt szerencsénk, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt benne víz. Azóta tudom, hogy száraz évszak közepén egy vízesést felkeresni nem éppen a legszerencsésebb ötlet. A 850 méteres sziklafal persze így is impresszív látványt nyújtott, de valami mégis hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a kép. Úgy tűnik, az égiek kicsit bepöccentek ezen a kritikus hozzáálláson, mert a Salto Angelnél sikerült átesni a ló túlsó oldalára, háromszor is visszakaptam, amit hiányoltam. A vizet.

 

A Salto Angel 979 méteres zuhatagával a földkerekség legmagasabb vízesése. Venezuela déli részén a Canaima Nemzeti Parkban található a dzsungel közepén és egyáltalán nem triviális eljutni oda. Szárazföldi, kerekeken guruló közlekedési eszközzel (busz, metró, villamos) nem is lehet, mert egyszerűen nincs út. Nemcsak aszfaltozott út nincs, hanem semmilyen sincs. A szárnyait bontogató turizmusnak hála azonban a nemzeti parknak már van egy repülőtere is, bár a repülőtér kifejezés kicsit túlzás, egy fabódé és egy rövid kifutópálya az egész, 8-10 fős kisgépeken kívül más nem is tudna leszállni.

 

 

 

 

 

 

 

 

Itt kezdődik az érdekesebb rész, a csapat csónakba száll a vörös színű Rio Carraon, elindul a vízesés felé, aztán vagy vizes lesz, vagy nem. Jellemzően előbbi, mivel az út elég hosszú (90 km), felfelé 5 óráig tart, lefelé 4. Ki lehet számolni az átlagsebességet, csónakhoz képest elég derék, főleg hogy egy nem túl széles, sebes folyású folyóról van szó. A csónakvezetőknek a legnagyobb elismerésem, valószínűleg krónikus adrenalinhiányban szenvednek mindahányan, de szerencsére a rutinjuk is megvan hozzá. Kb. az összes sziklát ismerik az úton, hogy hol fér még el a csónak és hol nem. Az út elején egyetlen tanácsot kaptunk tőle: senki ki ne tegye a kezét a csónakból, egyetlen másodpercre sem.

 

A Salto Angel a nevéből logikusan adódó magyarázattal szemben nem egy angyalról vagy úgy általában az angyalokról kapta a nevét, hanem felfedezőjéről, Jimmy Angelről (tehát közvetve azért mégiscsak van angyal a dologban). Jimmy Angel egy amerikai pilóta volt, aki 1933-ban (potenciális aranylelőhely után kutatva) először repült a vízesés fölé. A látvány és az, hogy itt valami új és ismeretlen dologról van szó, annyira lenyűgözte, hogy néhány év múlva egy expedícióval tért vissza, hogy közelebbről is szemügyre vegye a vízesést. Ez a tervük azonban kis híján kudarcba fulladt, mert leszállás közben a mocsaras fennsíkon (esős évszak, haha) annyira megrongálódott a gépük, hogy nem tudtak vele már felszállni. Kénytelen voltak aztán gyalogszerrel visszaindulni, ami a környéket személyesen is megismerve igencsak komoly feladat lehetett. 11 napjukba telt, mire újra megpillantották a civilizáció első jeleit, hőstettük elismeréseként pedig róla nevezték el a vízesést. Megérdemelte, szó se róla.

 

 

 

 

 

 

 

 

De térjünk vissza a mi expedíciónkhoz, az ötórás red river rafting után megérkeztünk az alaptáborba, ahol a tűz és a függőágy volt az összes civilizációs kellék. Csúcstámadás másnap, és bár mint a mesékben, a sötét fellegek már gyülekeztek, alapvetően azért szép idő volt. Pechünkre azonban éjjel elkezdődött az esős évszak, a Rio Carrao reggelre fél métert áradt, a konstans szakadó eső pedig napközben sem akart elállni. Decemberig nem is nagyon fog. A következő két napot nem az út legkellemesebb emlékei között őrzöm, ugyanis az utolsó sejtig sikerült eláznom. Az a fajta eső volt, amikor az esőkabát sem segít sokat. Lefolyik, belefolyik, minden. Az egyetlen pozitívum, hogy az eső inkább langyos volt, mint hideg, így közel sem volt annyira kellemetlen, mint Patagóniában.

 

Fent a vízesésnél pedig aztán tényleg minden irányból jött a víz, egy jobb fajta zuhanykabin tudná csak megfelelően reprodukálni azt az élményt. Ekkora magasságnál ugyanis a víz nem folyó víz formájában éri el a talajt, hanem már jóval előtte párává oszlik. Ehhez jött még az eső és szó szerint csavarni lehetett a vizet a ruhából. Ezt megelégelve egy idő után átváltottam strandfelszerelésre, flip-flop és fürdőnadrág, és így már egészen elviselhetővé vált a túra maradék része. Ilyen az, amikor csak egy nappal marad le az ember a tutifrankóról, sőt egy héttel korábban a guide szerint még felhőknek sem volt nyoma sem. Egy újabb lecke arról, hogy Dél-Amerikában nem hülyeség pontosan tisztában lenni a száraz és esős évszakok kezdetével és időtartamával, mert kb. ahány táj, annyi különböző menetrend létezik.