HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

A venezuelai pampák

Címkék: venezuela természet állatok dél amerika

2011.07.12. 02:23 | martonlistar

Kolumbiát elhagyva az út jubileumi, tizedik országa megtisztelő címet Venezuela nyerte el. Akárcsak az embereknél, az első benyomás mindig nagyon fontos egy új országban, különösen ha egy olyan bonyolult helyről van szó, mint Chavez országa. Az első megálló egy éjszakai buszozás után az egykor szebb napokat is látott Merida városa volt. Azaz lett volna, ha megérkezett volna a busz Meridába, de a sofőr, műszaki problémákra hivatkozva úgy látta jónak, hogy a várostól 10km-re lévő egyik buszszervizben tesz pontot az út végére.

 

Ezt sokan nehezményezték az utasok közül is, és akkor még finoman fogalmaztam (heves természetű nép a venezuelai), aztán némi tárgyalás és telefonágatás után elkezdtek szállingózni a taxik és végül mindenki eljutott a buszpályaudvarra anélkül, hogy egyetlen bolivart is fizetnie kellett volna pluszban. Még szép, hiszen a buszjegy árát mindenki kifizette, de egy ponton tényleg úgy tűnt, még akár ez is megtörténhetne, annyira szarik a sofőr a kialakult helyzetre. Egy szocialista országban vagyunk ugyanis, ahol bármi megtörténhet, sőt még az ellenkezője is. Ez volt az első emlékeztető pofon Chavez bácsitól, rögtön az első nap, csak úgy a miheztartás végett.

 

 

 

 

 

 

 

 

A másodikra sem kellett sokat várni, csak be kellett érni hozzá Meridába. A város ugyanis határozottan rohad és nem nemes penész fedi be. Kár, pedig igazán szép fekvésű város. A kormányzati épületeken kívül máshoz láthatóan nem nagyon nyúltak az elmúlt 10-20 évben. Meridában található a világ leghosszabb függővasútja, ami a város 1600 méteres tengerszint feletti magasságából 4800 méterre vinne fel, ha működne. 2008 óta ugyanis áll, hivatalosan karbantartás miatt. Az újraindulást többször is elhalasztották, ma pedig már dátumot sem mondanak. A helyiek szerint a legfőbb akadály a korrupció, mert a felújításra szánt pénznek valahogy mindig nyoma veszik. A szocialista szellem függővasútja.

 

Merida viszont tökéletes kiidulópont egy többnapos kiruccanásra Los Llanos, azaz a venezuelai pampák irányába. A Los Llanos (a llano szó szerint síkságot jelent) azt a hatalmas sík területet jelenti, ami Kolumbiában és Venezuelában az Andoktól keletre terül el. Ez egy viszonylag ismeretlen, ámde többmagyarországnyi füves, szavannás terület, Amazónia a hatalmas őserdőkkel ugyanis csak jóval délebbre kezdődik. A Los Llanoson hömpölyög végig méltóságteljesen az Orinoco, amely rengeteg mellékfolyójával együtt egy igazán pezsgő élővilágnak ad otthont. Nem utolsósorban meglehetősen gyéren lakott a vidék, ami szintén esszenciális az élővilág megsasolása szempontjából.

 

 

 

 

 

 

 

 

Ennek egyik hátránya, hogy kizárólag szervezett keretek között lehet eljutni a Los Llanosra, az egyéni utazás gyakorlatilag nem létező dolog errefelé. Előnye, hogy kétségtelenül nyugisabb, nem kell foglalkozni a szállás megszervezésével, és a rendőröknek jattolás is a guide dolga. Az út Meridából meglehetősen hosszú, mintegy 8 óra, ami alatt keresztül kell kelni az Andokon, immáron ki tudja hanyadjára, ez pedig sosem volt egy kellemes út, ahogyan most sem volt az. Az utitársam a pampákon három derék brit alattvaló és két lengyel jóbarát volt, bár bor helyett inkább sört ittunk. A szállás pedig egy Isten háta mögötti farm volt, úgy ahogy azt látatlanban is elkézeli az ember: lovakkal, baromfiudvarral, kíváncsi gyerekekkel és végeláthatatlan tájjal. És saját generátorral persze, ők is tudják, hogy a sör csak hidegen jó. Mert nemhogy távvezeték, de még ember sem nagyon található 100 km-es körzetben.

 

Éppen a száraz évszak legvégén jártunk (ám a sötét fellegek már gyülekeztek), ami több okból is szerencsés volt. Nem áztuk szana-széjjel, járhatóak voltak az utak és a folyók vízszinte is alacsony volt, ami azért jó, mert a vízi élővilág is egy kisebb, ráadásul jól megközelíthető területre koncentrálódott. Legnagyobb bánatunkra anakondát sajnos nem sikerült találnia az amúgy nagyon profi guide-nak, azon kívül pedig szinte minden mást igen: kígyókat, teknősöket, békákat, aligátorokat, madarakat, vízidisznókat, hangyásszünöket és édesvízi delfineket. Az édesvízi delfinek lencsevégre kapása valószínűleg az egyik legnehezebb fotósfeladat, ami létezik, mert csak három centire hajlandó kidugni az orrát, és azt is csak legfeljebb két tized másodpercre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A pampák egyébként nem egy pörgős hely, az aligátor elől menekülés speciális esetét kivéve. Délben szigorú szieszta az eszement forróság miatt, ha pedig leszáll az éj, a gyertyafény mellett nem igazán lehet túl sok mindent csinálni. Beszélgetni, sörözni, esetleg a kettőt együtt. Nappal persze más a helyzet, az élővilág, mint mindig, kimeríthetetlen forrásnak bizonyult. Egyhangúsága ellenére a táj is szép tud lenni, a naplemente pedig egyenesen csodás. Ez van, a naplementének tér kell, nem véletlen, hogy a legszebb naplementék tengerpartokhoz, sivatagokhoz vagy pusztákhoz kapcsolódtak eddig is.