HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Kartellturizmus

Címkék: kolumbia dél amerika

2011.06.17. 10:09 | martonlistar

Medellín minden bizonnyal az egyik leghírhedtebb kolumbiai város és nem alaptalanul: neve szorosan összefonódik Kolumbia legsötétebb időszakával, amikor is a város gyakorlatilag a világ kokainközpontjának számított. A 80-as években innen látták el a fél világot kokainnal, a műveletek központi figurája pedig a Medellín kartell mára már kultikussá vált vezére volt, aki élettörténete ismeretében csakis a legnagyobb bűnözőkkel, a Bonnie és Clyde párossal, Charles Mansonnal vagy Al Capone-val említhető egy lapon.

 

Pablo Escobar 1949. december 1-én született az antioquiai Rionegroban, egy szegény parasztcsalád hét gyereke közül harmadikként. Nem sokkal később a család a jobb élet reményében beköltözött Medellínbe, a kis Pablo pedig hamar rájött, hogy ha ugyanazt fogja csinálni, mint a szülei, akkor soha nem fog ötről a hatra jutni, de még egyről a kettőre sem. Persze ennél keményebb volt, magával szemben is, nem Escobar lenne a neve, ha nem így lett volna. Ultimátumot adott magának: ha 30 éves korára nem lesz egymillió dollárja, felköti magát. Gyorsan munkához is látott, először kicsiben kezdte fűvel, majd meglátva a kokainban rejlő hatalmas lehetőségeket, belépett az igazi bizniszbe.

 

 

Eleinte saját maga szállította az Andok-menti parasztoktól a kokapasztát a kezdetleges medellíni laboratóriumokba, aztán szép lassan átadta a napi szintű teendőket a közben beszervezett embereknek, hogy ő maga mindig a következő lépésre koncentrálhasson. 26 éves volt, amikor sor került első "üzleti útjára" az Egyesült Államokba. Mai szemmel nézve hihetetlen, de akkoriban tényleg elég volt felszállni egy repülőgépre egy teli bőrönd kólával, senki nem kérdezte, mi van benne, nem volt semmilyen biztonsági ellenőrzés sem. Eleve sokkal kevesebben repültek, mint ma, meg hát ugye ki az a barom, aki egy repülőgépet fent a levegőben saját magával együtt fel akar robbantani? Ma már tudjuk, vannak ilyenek is szép számmal.

 

Az üzleti út egyértelmű sikerrel végződött, az előállítási költség húszszorosáért sikerült az USA-ban túladni a cuccon. A hatalmas profit és főleg annak könnyű elérhetősége lenyűgözte Escobart, egyre többször szállt repülőre és nemsokára álma is teljesült: 30 éves kora előtt többszörös milliomos lett. A pénzt viszont okos módon nem szétszórta, hanem újra befektette. Repülőket vett, pilótákat toborzott, kapcsolatokat épített, az USA-ban és Kolumbiában egyaránt, egy szóval elkezdte kiépíteni birodalmát, a Medellín-kartellt. A logisztikai problémák leküzdésére Carlos Lehderrel közösen (lásd Diego Delgado a Blow c. filmben) vett egy szigetet a Bahamákon (Norman's Cay), ahova biztonságban leszállhattak nagyobb gépek is, a kisebb volumenű terjesztés az USA-ba pedig onnan indult.

 

Hatalmas sikerrel méghozzá, a kereslet a kokainra megvolt, a profit pedig szó szerint a csillagokat kezdte verdesni. 32 éves korára Escobar már napi félmillió dollárt keresett és még mindig volt hova fokozni a tempót. A Medellín-kartell a 80-as évek közepén érte el csúcspontját, amikor is az USA teljes kokainpiacának 80%-át tudta magáénak, ami évi 25 milliárd dolláros profitot eredményezett. Ez hatalmas pénz, ma a Google-nek és az Apple-nek együtt jön össze ennyi egy évben. 1987-ben a Forbes magazin a világ hetedik leggazdagabb emberének rangsorolta Escobart becsült vagyona alapján. Egy ponton felajánlotta azt is, hogy kifizeti Kolumbia teljes államadósságát, de erre végül érthető módon nem került sor.

 

 

 

 

 

 

A kartell ekkorra szó szerint birodalommá vált, közel egymillió alkalmazottal, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak vele. Nemcsak mezei drogfutárokról van szó, hanem megkent rendőrökről, politikusokról, ügyvédekről is, hiszen egy ekkora méretű üzlet természetesen már nem maradhatott titokban. A kartell tagjainak azonban Kolumbiában aranyéletük volt, mérhetetlen luxusban éltek, senki és semmi nem állhatott útjukba. Escobar stratégiája egyszerű volt, ám annál hatékonyabb: plata o plomo. Azaz, hogy pénzt vagy ólmot kér-e az illető, aki éppen valamilyen módon veszélyeztette az üzlet sikerét. Tegye fel a kezét, aki egy ilyen kérdésre azt válaszolja, hogy ólmot inkább, ha lehet. Néhányan megtették Kolumbiában is, aztán amikor látták, hogy ez a csávó tényleg nem viccel, inkább elfogadták a zsírt.

 

Escobar egyébként úgy gondolta, hogy a kokainkereskedelemben semmi rossz nincs és valójában az egész ország profitál belőle, hiszen ha egy kartell alkalmazott házat épít magának a kokaindollárokból, akkor az az építőipart is fellendíti. Az építőiparnak pedig bőven akadt dolga, saját Hacienda Napoles farmján egy komplett állatkert is helyet kapott a medencék és helikopter-leszállóhelyek mellett. De ezt leszámítva viszonylag visszafogott életet élt, még alkoholt is alig ivott. A szegények sorsát pedig különösen magán viselte, rengeteget adakozott, házakat építtetett nekik, emiatt Medellínben a szegények között még ma is sokan hősként tekintenek rá.

 

Ami felmegy, annak le is kell jönnie, ezt már Newton is megmondta, a sorsát Escobar és a Medellín-kartell sem kerülhette el, még ha egy időben tényleg úgy is tűnt, hogy soha nem lesz vége a boldog szép napoknak. Mindenki meg volt kenve a legmagasabb szintekig, vagy ha nem, akkor már rég a föld alatt pihent. Egy ilyen üzlet, ami egy befektetett dollárból kétszázat produkál egy év alatt, mások figyelmét is felkeltette, és habár a fő rivális Cali-kartellel eleinte még békés volt az együttműködés (felosztották a piacot egymás között), később ők is egyre nagyobb szeletet akartak a tortából, ami leszámolások, merényletek és robbantgatások formájában öltött testet. Ezzel egyidőben az Egyesült Államok is egyre inkább kezdte megelégelni a kolumbiai kartellek tevékenységét, Escobart pedig az első számú közellenségnek kiáltották ki.

 

Escobar megelégelve az állandó menekülést a nem megkenhető különleges alakulatok és a szintén nem megkenhető rivális Cali-kartell elől, végül 1990-ben beadta a derekát és börtönbe vonult. Jellemző Escobar halványuló, de még mindig hatalmas befolyására és a kaotikus belpolitikai helyzetre, hogy büntetését a saját maga által építtetett La Catedral nevű luxusbörtönében tölthette le. A börtön gúnyneve "Club Medellín" volt, és valóban inkább az volt a célja, hogy Escobar közelébe ne jusson senki, semmint az, hogy Escobar ne szökjön meg. Miért is szökött volna, végre biztonságban volt, nyugodtan irányíthatta tovább a műveleteket és megint partykat adhatott kedvére. Volt egy rács is azért, ami mögé néha beállt a sajtó kedvéért.

 

 

 

 

 

 

 

 

A szög azonban ismét kibújt a zsákból, amikor pedig még mindig meglévő befolyásának köszönhetően tudomást szerzett róla, hogy hamarosan eljönnek érte, hogy átszállítsák egy normális börtönbe, jobbnak látta megelőzni a bajt és megszökni a saját ötcsillagos büntetésvégrehajtási intézetéből. Ezzel megkezdődött egy 17 hónapig tartó hajsza Escobar után, amely egyben Kolumbia történetének egyik legsötétebb epizódja is lett. Miután a kormány több mint egymillió dolláros vérdíjat tűzött ki Escobar fejére, Escobar válaszul 3000 dollárt ajánlott fel minden egyes lelőtt rendőrért.

 

Na innentől kezdve nem volt egyszerű rendőrnek lenni Medellínben. Fél éven belül közel 500 rendőrt gyilkoltak meg csak a városban, de gyakorlatilag senki és semmi nem volt biztonságban. A városlakók minden reggel úgy köszöntek el egymástól munkába menet, mintha aznap látnák egymást utoljára és ebben sajnos tényleg semmi túlzás nincsen. Rendőr mellett állni, egyáltalán piros lámpánál véletlenül rendőrautó mellé kerülni az egyik legveszélyesebb dolog volt, rengeteg civil is életét vesztette a leszámolásokban. Medellín ezzel 1991-ben kiérdemelte a világ legveszélyesebb városa címet, a helyzet azóta természetesen normalizálódott.

 

Escobar azonban még mindig szabadlábon volt, de napjai meg voltak számlálva: egy Delta Force által kiképzett 1500 fős különleges alakulat, a Search Bloc kutatott utána napi 24 órában. Testőreinek, valamint egyre csökkenő, de még mindig létező befolyásának köszönhetően azonban mindig sikerült meglépnie. Minden éjszakát máshol töltött, családjával is szigorúan max. 3 perceket beszélt telefonon, nehogy lenyomozzák, hol van. És bár az üzlet messze nem úgy ment már, mint régen, pénz még mindig volt bőven. Olyannyira, hogy egyszer menekülés közben a Medellín környéki hegyekben kétmillió dollárból rakott tüzet, hogy melegedjen és hogy legyen hol vacsorát főzni. Az volt valószínűleg a világ legdrágább vacsorája. 1993. december 2-án, a hajsza 499. napján végül utolérte a végzet és testőrével együtt lelőtték egy ház tetején Medellínben.

 

Escobar likvidálása egy fontos mérföldkő volt a kábítószerkereskedelem elleni küzdelemben: Kolumbiában a helyzet normalizálódott azóta, a kartelleket felszámolták, a számlákat zárolták, az ingatlanokat elkobozták (Escobartól konkrétan 1300-at), azonban a sok álnéven vezetett számla és más néven futó ingatlan miatt ez csak hellyel közzel sikerült. Amire azonban kereslet van, arra lesz kínálat is, a kokaintermelés nagy része áttevődött Peruba és Bolíviába, az USA-ba irányuló forgalmat pedig mexikói kartellek vették át azóta. Ma egyébként Mexikóban valami nagyon hasonló folyik, mint ami Kolumbiában folyt a 80-as évek végén, 90-es évek elején, annak minden borzalmával együtt. A mexikói kolumbianizálódás jelenleg éppen a legsúlyosabb fázisában van, napi leszámolásokkal, talán még kegyetlenebb módon, mint Kolumbiában. Az embereknek pedig lassan kezd nagyon elegük lenni belőle, kiút viszont egyelőre nem látszik.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A Medellínben töltött napok, de talán az egész utazás egyik legnagyobb élménye a Pablo Escobar testvérével, Robertoval történő találkozás volt. Roberto Escobar két évvel idősebb Pablonál, fiatalabb korában aktív bicikliversenyző volt, majd később technikusi oklevelet szerzett és dolgozni is elkezdett, míg be nem szippantotta őt is a kartell. Családtag lévén Pablo egy bizalmas feladatot adott neki, ő lett a kartell könyvelője. Visszaemlékezéseiből sok érdekes és elképesztő dolog kiderül: a kartell fénykorában havi 2500 dollárt költöttek csak gumiszalagokra, amivel a pénzkötegeket összefogják, és mivel ebben az időben jóval több pénz érkezett be rendszeresen, mint amit bankban el tudtak volna helyezni, elkezdtek raktárokat bérelni e célra. Az itt elhelyezett pénzekre viszont egy éves 10%-os veszteséget számoltak, mivel kb. ennyi bankjegyet rágtak szét a patkányok annyira, hogy használhatatlanná váltak.

 

Roberto háza is tartogat egy-két érdekességet. Azonkívül, hogy Pablo személyes tárgyai közül jónéhány nála landolt (kedvenc Harley-Davidsona, bútorok, festmények, egy ős Wartburg a kezdeti időszakból), kémfilmekbe illő elemek is felbukkannak: elforgatható könyvespolc, ami mögé el lehet bújni, ha nagyon muszáj, vagy az egyszerű íróasztal, aminek a lábaiban pont elfér kétmillió dollár. Hogy mindig legyen otthon egy kis pénz, a váratlan kiadások fedezésére. Roberto, habár testileg nincs túl jó bőrben, szellemileg még friss, és meglepően nyíltan és normális hozzáállással beszél a kartellbeli időkről.

 

Tisztában van vele, hogy ez egy bűnszövetkezet volt, és az ezzel járó életvitelt nem is ajánlja senkinek, mert "rengeteg kellemetlenséggel jár", de mivel ez az ő élete is volt és mindez vele történt, szívesen beszél róla bárkinek. Arra a kérdésre, hogy mit csinálna másképpen, ha újraszületne, azt a diplomatikust választ adta, hogy sok minden van, amit másképpen csinálna, és sok minden van, amit nem. Roberto amúgy több könyvet is írt a korszakról (An Accountant's Story, My Brother Pablo), akit behatóbban érdekel a téma, érdemes ezeket elolvasnia. Roberto kutyáját pedig Chocolatenak hívják és stílszerűen csokoládészíne van.