HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Az inkák földjén

Címkék: kultúra peru város természet világörökség dél amerika

2011.02.26. 01:44 | martonlistar

Vitán felül áll, hogy a Machu Picchu egész Dél-Amerika legnagyobb attrakciója, sőt a világon is nagyon előkelő helye van a felkeresésre érdemes helyek hosszú sorában. Ezért illő megfelelő alázattal közelíteni a dologhoz. Az inkák földjén egyébként tényleg minden inka: az étterem, a hostel, a mosoda, a gyógyszertár, a kóla. A sör nem, mert az Cusqueña. A inka-marketing viszont nagyon jól működik, aki már eljutott Cuscoba, az egészen biztosan inka lázban ég, és bármire vevő, amire rámondják, hogy inka.

 

Maga az inka név eredetileg a kecsuák egyik törzsének az uralkodóját jelölte, később azonban az egész birodalom népére és kultúrájára ráragadt ez név. A birodalom története a 12. században kezdődik, amikor eme bizonyos kecsua törzs a jobb megélhetés reményében útnak indult észak felé a perui hegyekből. Számításukat a mai Cusco környéki hatalmas völgyekben találták meg és elkezdtek szépen lassan fejlődni. Pacsakutek volt az első inka, aki a hódításban látta a népe jövőjét, ő délen egészen a chilei határig jutott. Utódai látván hogy ez jó, folytatták a kijelölt utat és a 15. század végére már egy 4000 km-t átívelő birodalom jött létre az Andok mentén Quitotól egészen Santiago de Chileig.

 

 

Ez még ma is egy hatalmas szám, nemhogy akkor, a kézi és állati erő korában. Ez az eszméletlenül gyors terjeszkedés természetesen nem jöhetett volna létre, ha nincs az inkáknak akkora technológiai és hadi fölényük. Az úthálózatuk legendás volt, Bolíviában kis túlzással még ma is azokat az utakat használják. A 40 ezer km-nyi út az egész birodalmat keresztül-kasul behálózta, ami a terep ismeretében egy nagyon elismerésre méltó eredmény. Alapvetően két fő út volt: az egyik az óceánparton vezetett végig, a másik az Andok legmagasabb hegyei között, a két párhuzamos út között pedig számtalan keresztút biztosította a gyors elérhetőséget és a redundanciát. Az utak mentén tereptől függően 10-40 km-enként tambokat, azaz pihenőket építettek, amelyek egyben díjbeszedő helyek is voltak, nem mellesleg pedig a kiváló futárszolgálatuk alapja. A futároknak egy hírrel vagy szállítmánnyal mindig csak egy-egy ilyen szakaszt kellett megtenniük, és mivel kicsi volt a távolság, ezt viszonylag gyorsan tudták teljesíteni. Egy nap alatt akár 300 km-t is haladhatott így a küldemény. Legendás, hogy az inka uralkodó Cuscoban a futárszolgálatnak köszönhetően minden nap friss tengeri halat ehetett és a 2000 km-re lévő Quitoból is kevesebb mint egy hét alatt ért el hozzá a küldemény.

 

A birodalom rövidnek számító háromszáz éves történelme során 18 inka uralkodott. Az utolsó inka Atahualpa egy ideig testvérével Huáscarral osztozott a hatalmon, aminek aztán egy polgárháború vetett véget, így amikor a spanyol konkvisztádorok 1532-ben megjelentek, már egy szétesőfélben lévő birodalmat találtak. Az elején még úgy tűnt, hogy nem lesz könnyű dolguk a spanyoloknak, a hazai pálya mellett Atahualpa nagy hadvezér hírében is állt, persze Pizarro sem volt civil, Pajor Tamás után szabadon. Hogy mégis sikerült egy év alatt az alig kétszáz konkvisztádornak tönkrevernie, majd a következő 30 év alatt teljesen kifosztania az egész birodalmat, az Atahualpa hiszékenységének is köszönhető. Éppen a tesó legyőzését pihente ki Cajamarcaban, amikor a spanyolok beállítottak. Pizarro a lapokat a szokásos sorrendben játszotta ki, úgymint: a király nevében jött és amúgy is csak kereszténységre téríteni, ha erre nem hódoltak be, akkor foglyul ejtés-zsarolás következett, majd eredménytől függetlenül lefejezés és a lehető legtöbb arany és ezüst bezsebelése. Ez utóbbit Atahualpa szó szerint teljesítette is: azt a szobát, amiben fogva tartják, színültig töltette arannyal, és még kétszer annyit ezüsttel, Pizarrot azonban ez nem hatotta meg és suhintott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az inka birodalom fővárosa Cusco volt, ezt a státuszát némileg átformálva ma is őrzi, amennyiben a környék, sőt egész Peru turisztikai fővárosa. Cuscoról nagyon sokan áradoztak, hogy milyen jó hely, hátizsákos mennyország, és a többi, én inkább a gusztustalan jelzőt használnám. Ennél turistásabb város valószínűleg az egész kontinensen nincs, de a világon is csak egy pár hely előzi be, úgymint Versailles, Velence, Vatikán, de ők is csak orrhosszal. A főtéren lehetetlen úgy keresztülmenni, napszaktól függetlenül, hogy legalább 10 helyi le ne szólítana taxit, kesztyűt, túrát, sapkát, pulóvert, masszázst vagy más értéknövelt szolgáltatást kínálva. Az egykori konkvisztádorok elszántságával mennek oda módszeresen mindenkihez, nem érdekli őket, ha épp fél perce mondtam azt, hogy nem, újra megkérdezi. Ez egy idő után pedig nagyon idegesítő tud lenni.

 

Amiért mégis érdemes eltölteni Cuscoban pár napot, az az építészete. Gyönyörű koloniális épületeket látni a belvárosban, amelyek a szűk hegyi utcákkal egészen különös hangulatot árasztanának, ha ki lehetne radírozni róluk az aggresszív árusokat. A templomok egészen elképesztőek, nem egy, nem kettő van belőlük szerte a városban, hanem inkább tizenöt. A főtéri katedrális konkrétan három templom összeépítéséből született, és ha valaki ezt is keveselné, rögtön a tér oldalán ott van a hasonlóan grandiózus Jezsuita templom. Az igazi meglepetés azonban belül vár, ahol az ember lélezgete eláll. A spanyolok nem spóroltak az arannyal és az ezüsttel, volt belőlük mondjuk bőven, valószínűleg az Atahualpa által teletöltött szobából is landolt itt pár köbméternyi. Emellett a cuscói művészeti iskola méltán lett világhírű, 400 festmény, 20 évig faragott szószék, hogy csak pár jellemzőt említsünk, és ez csak a katedrális. A legérdekesebb az Utolsó Vacsora című kötelező festmény, ahol az asztal közepén lévő tálban egy tengerimalac figyel, de papayát és paprikát is találni a tányérokban. Asszimilálódni kell.

 

 

 

 

 

 

 

 

A templomokkal szemben az Inka Múzeum kifejezetten csalódás volt, eleve elég lepattant, de gyakorlatilag semmi újat nem lehet megtudni ott az inkákról. Súlyosan negatív cuscoi sajátosság, hogy nem lehet fényképezni sem a templomokban sem a múzeumokban. Ez engem persze nem nagyon hatott meg, mindenesetre a munkát jelentősen hátráltató tényező a biztonsági őrökkel való állandó csiki-csuki. A hivatalos indoklás szerint a műkincstolvajok miatt van, amit én személy szerint nem nagyon tudok elfogadni. A fényképezés tiltása semmiképpen nem a megfelelő válasz, ez csak az országot és ott lakókat minősíti. A neten amúgy is fent van már az összes kép, sőt mi több a kijáratnál kapható könyvekben is megtalálható minden.

 

Az inkák adu ásza, a Machu Picchu Cuscotól viszonylag messze van, és egyáltalán nem egyszerű oda eljutni. Sok idő kell hozzá, vagy sok pénz, esetleg a kettő kombinációja. Ez a utóbbi a híres Inca Trail végigjárását jelenti, 4 nap és legalább 400 dollár. Mivel februárban zárva van, nálam eleve szóba sem jöhetett, de esős évszakban amúgy sincs benne sok öröm. Szárazabb időkben meg azért nincs, mert túláradó népszerűsége miatt az egész út egy egybefüggő gringó libasor: napi 500 főben maximálta a perui állam az Inca Trailre kiosztható engedélyek számát, ennek ellenére főszezonban hónapokra előre foglalt az összes hely. Az olcsóbbik megoldás a hegyek körbebuszozása és a hátulról támadás, míg a mainstream módszer a vonatozás Cuscoból Aguas Calientesbe. Kétségtelenül ez a legszebb, az Urubamba folyó völgyében visz az út, valójában az Inca Trail is így indul, csak a vége előtt 20 km-rel leszállnak a vonatról és felmennek a hegyekbe.

 

Aguas Calientes közvetlenül a Machu Picchu lábánál fekszik és ha lehet, még Cusconál is túlárazottabb és gusztustalanabb hely. A falu gyakorlatilag a Machu Picchuból él, az oda igyekvő és onnan jövő turistáknak mindenképpen muszáj itt áthaladniuk, ha pedig 2-3 óránál többet is akarnak fent Machu Picchuban tölteni, akkor itt is aludniuk. A Cusco-Aguas Calientes viszonylat minden bizonnyal a világ egyik legdrágább vasútvonala: a vonat 4 óra alatt teszi meg a 110 km-es távot és a poén az, hogy esős évszakban, csak a félúton lévő Ollantaytamboból indul, de természetesen ugyanolyan áron. Ez osztálytól függően 35-60 dollár egy irányba, az egyre fokozódó fejési kényszer pedig a Machu Picchun éri el a csúcsát, ahol a belépő gringóknak 126 sol, azaz 32 euró. Diákoknak a fele, peruiaknak meg még annak is a fele. Lehet számolni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Mindezek ellenére a Machu Picchu minden erőfeszítést megér. Maga a csoda, egyszerűen hihetetlen, nincsenek rá szavak. Amikor az emberek elérnek az őrbódéhoz, amely egyben az Inca Trail vége is, és ahol az a bizonyos klasszikus képeslapfotó is készül, mindenki csak ül és bámul csendben. A Machu Picchu fekvése egyszerűen lenyűgöző, minden oldalról irdatlan mély völgyek veszik körül, miközben a város a felhőkben úszkál. A hely maga a megközelíthetetlenség, józan ésszel fel nem fogható, hogy építethették meg 500 éve, mert még ma sem lenne triviális. Lentről a folyó völgyéből pedig az égvilágon semmi nem látszik belőle. Profi munka, az az igazság.

 

Cusco és Machu Picchu között a Szent-völgyben egyébként még számtalan kisebb-nagyobb inka város, falu, templom, fürdő és egyéb rom van, némelyik nem több egy kőkupacnál. A leghíresebb talán a Cusco melletti Sacsayhuamán (amit a gringók csak sexy womanként bírnak megjegyezni, jelentése különben jóllakott sólyom), ami az inkák által valaha emelt legnagyobb épületegyüttes, már ami megmaradt belőle. Ennél sokkal érdekesebb a Pisaq fölé magasodó (enyhe 600 méter) Qanturaquay nevű romhalmaz, ahonnan talán a legszebb kilátás nyílik az egész folyóvölgyre. 

 

A Machu Picchu amúgy idén júliusban ünnepli újkori történelmének 100. évfordulóját, ennyi idő alatt sikerült az elfeledett romokból egy turistagyárat felépíteni. A felfedező Hiram Bingham azt hitte, hogy az inkák elveszett városát találta meg, és bár a konkvisztádorok itt tényleg nem jártak, nem valószínű, hogy így lenne. Machu Picchu valójában nem egy működő város volt, hanem sokkal inkább egy Nap-szigethez hasonló inka zarándokhely. Az elveszett várost pedig továbbra is rejtély fedi, nem kizárt, hogy még mindig felfedezésre vár a perui vagy bolíviai dzsungel egy hasonlóan megközelíthetetlen helyén.