HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Antarktisz

Címkék: természet gyalogtúra antarktisz

2010.12.25. 23:37 | martonlistar

Mindent lehet fokozni, a legdélebbnél is van délebb, és a világ végénél is van világ végébb. Az Antarktisz eredetileg nem volt benne az utitervben, de ha már úgy hozta a sors, hogy Ushuaiaban van az ember fia, akkor természetesen körbenéz, hogy mit lehet tenni az ügyért. Ushuaia ugyanis az Antarktiszra induló hajók legfontosabb kiindulópontja: világvége státusza miatt eleve jóval délebbre van, mint a konkurrens kikötők és az Antarktisz is itt nyúlik legészakabbra, nem mellesleg itt a legérdekesebb is. Új-Zélandról csak a Ross jégmezőt lehetne feltérképezni 4 napos hajókázás után, nem beszélve Dél-Afrikáról, ahonnan legalább 10 nap lenne az út. Ushuaiaból viszont csak 2 nap, igaz, cserébe nem túl sima ügy, de erről majd később.

 

Mint kiderült, jó időben voltam jó helyen, mivel éppen akkor kezdődött a főszezon. Ez annyit jelentett, hogy már indulnak hajók és az Antarktiszon is érdekes az élővilág, de ugyanakkor még nem kíváncsiak rá annyian, hogy minden hely előre el lenne adva, így hát sikerült elfogadható áron szerezni egy last minute jegyet. Január-február környékén valószínűleg lehetetlen lenne egy ilyen akció. A hajón meglepően sok last minute-es hátizsákos volt, és még így is maradt néhány szabad hely. Természetesen egy ilyen út még így is sokba kerül, de vigasztal a tény, hogy a tudomány mai fokán kevesebb pénzből lehetetlen kihozni. A közönség összetétele értelemszerűen a világ országainak GDP rangsorával volt nagyon erős korrelációban, azaz: Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália, Svájc, Nagy-Britannia, Németország és ezzel le is fedtük az utasok 90%-át. Itt találkoztam utam során először magyarokkal: egy idősebb házaspárral, útlevelük azonban már nem volt hozzá, azt 69-ben Pesten hagyták, azóta a kanadai színekben versenyeznek.

 

 

Az útra a kanadai Gap Adventures tulajdonába tartozó, libériai zászló alatt hajózó M/S Expedition fedélzetén került sor. A libériai zászló nem ritka jelenség a világ tengerein, Panamához hasonlóan az egyik legnépszerűbb ország hajók regisztrálására (flag of convenience). Ennek elsősorban adóügyi vonzata van, lásd még off-shore cégek, plusz egy olyan kényelmes jogi helyzet megteremtése, ami lehetővé teszi a személyzet összeállítását alacsonyabb jövedelmű országokból. Ezt maximálisan ki is használták, az expedíciót vezető csapaton kívül mindenki a már említett lista hátsó részéből jött, a kapitány és sleppje bolgár volt, a személyzet pedig kivétel nélkül filippínó. Mindenki pénzből él, nem véletlenül tudják ennyire alacsonyan tartani az árakat. A hajó egy többszörösen átépített 72-es dán csataló, hivatalosan expedition cruise ship, tehát nem az van, hogy egy puritán kutatóhajó, ahol fűtés sincs és mindenki priccsen alszik. Méretek: 105,2 méter hossz, 19 méter szélesség, 4,7 méter merülés, 6336 bruttóregisztertonna, 15 csomós sebesség. Maga az út 9 éjszaka a hajón, a becsekkolási/kicsekkolási procedúrák miatt ez gyakorlatilag 8 teljes napot jelentett. Ebből két nap oda-két nap vissza a híres-hírhedt Drake-átjárón keresztül és 4 teljes nap az Antarktiszi-félsziget és a Shetland-szigetek környékén. 

 

Az Antarktiszon eltöltött napok mindegyike nagyjából ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlott. Ébresztő korán reggel 7 órakor, reggeli, miegymás, és 9-kor már indult is a nap első partraszállása. A partraszállás zodiacokkal történik, ami nem más mint egy felfújható gumicsónak, annak is egy kicsit komolyabb változata: merevítésekkel, erős motorral és egyéb süllyedést nehezítő intézménnyel. Zodiac amúgy a gyártó cég neve, de ugyanúgy köznév lett belőle, mint a Celluxból, Xeroxból és társaiból. Mivel a hajón 120-an voltunk, egy zodiacba pedig kb. 10 ember fért, a partraszállás megszervezése komoly logisztikai feladat és az expedíciós team becsületére legyen mondva, ezt sikerült is mindig abszolválniuk. Négy csapatra volt felosztva az egész hajó, minden csapatnak külön időpontja volt a mud roomba, ami talán piszkosszoba szép magyar szóval, innen indult és ide érkezett meg az összes partraszállás. A mud room egy remek találmány amúgy, egyrész nem lesz az egész hajó folyosóstul-kabinostul csurom víz és pingvinszar visszatérés után, másrészt meg nyugodtan ott lehet hagyni minden antarktiszi kelléket, úgy mint vizes nadrág, mentőmellény, gumicsizma a saját kijelölt fogason. Gumicsizmát a hajón adtak, más szóba sem jöhet, mivel minden egyes ki- és beszálláskor bokáig érő jéghideg vízben kell gyalogolni pár métert.

 

Egy partraszállás tokkal-vonóval kb. 3 órán át tartott, ez általában bőven elég is volt a kitűzött célok végrehajtásához. Nagyon komoly célok voltak ezek: hegyre fel, aztán lecsúszás a friss hóban, pingvinkolóniák felkeresése, fókaszemle, madárles vagy csak egyszerűen gyönyörködés a tájban. A legnagyobb élmény szerintem messze ez utóbbi, tényleg mintha egy másik bolygón járna az ember. Minden olyan csendes, békés, nyugodt. És hideg, bár annyira nem vészes, mint sokan gondolnák, mínusz 5-6 foknál sosem volt hidegebb, ami jó, mert még épp elviselhető. Egyben rossz is, mert a klímaváltozás által egyik leginkább sújtott része ez a Földnek, az elmúlt 50 évben 2,5 fokot emelkedett az átlaghőmérséklet. Ha így megy tovább, megsülnek a pingvinek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A délutáni program ugyanez volt, azzal a különbséggel, hogy a partraszállás időpontja nem volt annyira kőbe vésve, a hajónak valahogy el is kellett jutnia a következő célig, ami hol közelebb volt, hol távolabb. Egy napra tehát két vizit volt bekalkulálva, de ez csak egyetlen egyszer jött össze a négy nap alatt. Ebből kétszer a természet szólt közbe: Petermann Islandnél a jéghelyzet miatt volt lehetetlen csónakba szállni, utolsó nap pedig a lehető leghamarabb vissza kellett indulnunk egy vihar miatt. A harmadik alkalom szándékos volt: partraszállás helyett a Pléneau Bayben tettünk egy több órás kiruccanást jégtáblák között verőfényes napsütésben. A lehető legjobb ötletnek bizonyult, az egész út egyik fénypontja lett belőle. Sőt 10 perc erejéig még egy nagyobb jégtáblán is kikötöttünk tehát a kvázi-partraszállás élmény is megvolt. Este általában volt egy napi értékelő-megbeszélő beszélgetés, utána ki-ki ment a maga dolgára: megnézni az aznapi filmet vagy sört inni a bárba. Az oda- és visszaút unalmas perceit pedig az expedíciós csapat szakértőinek előadásai töltötték ki. Volt köztük minden: orvos, geológus, biológus, fotós, korábbi mentőküldetés vezető, National Geographic szakértő, PhD hallgató.

 

Bizonyára felmerül sokakban, mit lehet csinálni az Antarktiszon, lakik-e ott ember, ország-e egyáltalán. Nem ország, az 1959-es Antarktisz-egyezmény értelmében (amit Magyarország is aláírt 1984-ben) az Antarktisz nem tartozik egyetlen országhoz sem, úgymond senkié és mindenkié. Ennek ellenére néhány ország, főleg amelyek ott vannak a közelben (Argentína, Chile, Új-Zéland) vagy a felfedezésében játszottak fontos szerepet (Nagy-Britannia, Norvégia) úgy gondolja, hogy bizonyos területek őket illetik, de ezt persze senki nem ismeri el és ők sem egymás igényét. Az Antarktiszi-félszigetre mint finom falatra Argentína, Chile és Nagy-Britannia is igényt tartana, ha igényt tarthatna rá. Mivel tehát nem ország, ezért útlevélellenőrzés sincs, az egyetlen antarktiszi pecsétet a Port Lockroy-i brit bázis múzeumában lehet megszerezni, ugyanitt működik az egyetlen postahivatal a kontinensen. A múzeum személyzete és a bázis lakói is egyben három angol nő, akik pár száz pingvin társaságában élnek itt és főznek lekvárt békében, szeretetben és egyetértésben. Jó meló lehet egész évben ott dekkolni, várva a nagy eseményt, amint megérkezik néha egy hajó.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A legérdekesebb hely kétségkívül a Deception Island volt, ami egy vulkánkitörés során létrejött patkó alakú sziget (kaldera) szűk bejárattal. A kapitány nagy örömére még egy sziklát is betett a természet nehezítésképpen, 2,5 méterrel a víz alatt, pont középen. Az 1900-as években fontos bálnavadász- és feldolgozóbázis volt, később kutatóközpont, a legutóbbi két kitörés óta (67 és 69) viszont már nem annyira erőltetik a visszatérést. Az egykori bázis épületei és a hatalmas bálnaolajtartályok még ma is ott vannak, ez a sötét vulkanikus talajjal egész különös hangulatot ad a szigetnek. A szép fehér táj sehol, itt a hó is hamar elolvad a padlófűtés miatt. A többi partraszállás kisebb lakatlan szigeteken került sor (Cuverville Island, Danco Island), az egyetlen kontinentális landolás pedig a Neko Harbornál történt. Az út legdélebbi pontja Petermann Islandnél került kijelölésre (65 fok 10 perc), a nap itt csak éjfél után volt hajlandó lemenni és fél 3-kor már újra teljesen világos volt az ég. Ennél délebbre már tényleg nem fogok menni, ígérem.

 

Az Antarktiszra eljutni ma már nem olyan bonyolult, mint 20, 50 vagy 100 évvel ezelőtt volt. 20 éve ez a fajta expedíciós turizmus még csak gyerekcipőben járt és az érdeklődőknek is sokkal mélyebben kellett nyúlniuk a pénztárcájukba. 50 éve egyáltalán nem is létezett, 100 évet visszamenve pedig már a nagy antarktiszi felfedezések korába kerülünk, amikor még a térképek rajzolgatásával voltak főleg elfoglalva az erre járók és a Déli-sark sem volt még meg senkinek. Ma már évente több mint 40 ezren jutnak el a hetedik kontinensre, lehet hogy ez a szám már egy kicsit sok is. Félni azonban annyira mégsem kell, pont a távolisága az, ami megvédi az Antarktiszt attól, hogy tömegcélpont legyen. A költségeket ugyanis emiatt lehetetlen egy bizonyos szint alá szorítani és a 2x2 napos hajóutat sem vállalja be mindenki.