HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Alpok helyett Andok

Címkék: város argentína természet dél amerika

2010.11.30. 23:52 | martonlistar

Az Andok lábánál Neuquentől Esquelig terjedő tóvidék igazi alpesi paradicsom, az argentin belföldi turizmus fellegvára. Kristálytiszta tavak, gyönyörű kék égbolt, már ha éppen nem esik az eső. Az első napon az egyik legdurvább esőbe futottunk bele, aminek viszont másnapra már nyoma sem volt. Hát igen, ez már Patagónia, és kb. ez az a pont, ahol megjelenik és csatlakozik a dél felé utazókhoz állandó utitársként: a szél.

 

 

Hogy tényleg mennyire alpesi a táj, azt talán jól jellemzi, hogy a második világháború után az Argentínába menekült náci háborús bűnösök is előszeretettel válaszották a környéket új otthonuknak. Meg kell hagyni, nem volt rossz ízlésük, Bariloche simán feledtetni tudja Berchtesgaden hiányát, a város simán lehetne akárhol az osztrák vagy bajor Alpokban. Többek között Adolf Eichmann is több évig élt Bariloche-ben, amikor még azt hitte, itt biztonságban van. Erich Priebke-nek pedig ez egészen 95-ig sikerült, amíg végül hosszas huzavona után kiadták és Európában életfogytiglanra ítélték, amit aztán később háziőrizetre változtattak hajlott korára (97 éves ma) és egészségi állapotára való tekintettel.

 

San Carlos de Bariloche (újabb szép hosszú név) ettől eltekintve is a legérdekesebb és legszebb város a környéken és nem mellesleg télen az ország síközpontja. Emiatt sajnos kicsit turistás is, de még épp az elviselhetőség határán és több a pozitív hozadéka (jó éttermek) mint a negatív (köcsögök). A Cerro Campanario a helyiek szerint a világ 10 legszebb körpanorámáinak egyike. Én még nem hallottam erről korábban, simán el tudom képzelni, hogy csak helyi marketingfogás, mindenesetre a kilátás ismeretének birtokában nem lepődnék meg, ha tényleg igaz lenne. Ami ugyanis gyönyörű, jó időben igazi képeslapkilátást tud produkálni. Egy mondat erejéig meg kell még emlékezni a csokiról, mint barilochei helyben készült specialitásról, ami az értők szerint nagyon jó, de engem különösebben nem hoz lázba.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Neuqen már nem annyira érdekes hely, sőt egyáltalán nem az, az egyetlen említésre méltó dolog néhány dinoszauruszcsont, amiből állítólag a világ legnagyobbjait találták a környéken. A hippiközpont El Bolsón kihagyásra került, helyette inkább az Esquel és a mellette fekvő Los Acerles Nemzeti Park volt a következő uticél. Mint nevében is benne van, a park arról híres, hogy itt található Argentína legnagyobb alerce erdője, amire a megfelelő magyar szó talán patagóniai ciprus. A földkerekség egyik leghosszabb ideig élő fái ezek, a parkban a legtöbb 1000 év körül van, de volt egy 2600 éves példány is mutatóba. Tény, hogy nem volt valami jó passzban, de attól még él, és valószínűleg még akkor is élni fog, amikor a blog valamennyi jelenlegi olvasója már nem. 57 méter magas az öreg, átmérője 2,2 méter széles, ami azt jelenti, hogy évente alig egy millimétert nő.

 

 

 

 

 

 

Maga Esquel szintén nem egy túl izgalmas város, fekvése mondjuk nem rossz, minden oldalról hatalmas hegyek veszik körül, az összképet viszont alaposan lerontja a szigorú sakktábla alapú városkép. Egy árva utca nincs a városban, ami ne párhuzamos vagy merőleges lenne az összes többivel és ez hihetetlenül mesterségessé és egyhangúvá teszi. A város másik nagy büszkesége a parkon kívül a kisvasútja, bár utazásra ma már senki nem használja, funkciója kimerül a turistafejésben. Esquel amúgy fontos buszcsomópont is, és emiatt kb. kikerülhetetlen ha valaki Dél-Patagónia felé veszi az irányt a híres Ruta 40-en. De igazából bárhova is megy az ember a környéken, látványt tekintve garantáltan nem éri csalódás, még a többórás buszozás is érdekes tud lenni, annyira pöpec tájakon vezet keresztül az út.