HTML

Kontakt

Ha kérdésed, megjegyzésed van, itt írhatsz nekem

Január folyója

Címkék: város brazília dél amerika

2011.08.29. 02:30 | martonlistar

Rio de Janeiroról mindenki csak szuperlatívuszokban tud beszélni, akár a kellemes, akár a kellemetlen oldaláról van szó. A konklúzió azonban szinte mindig ugyanaz: Rio egy jó hely, sőt Rio egy fantasztikus hely. Az egykor szebb napokat is látott város úgy tűnik, mit sem vesztett a fényéből. Ugyan már régóta nem az ország fővárosa, nem is a gazdasági központja, de még csak nem is a legnagyobb városa, ikonstátuszát mind a mai napig nem veszítette, tegye fel a kezét, akinek Brazíliáról nem Rio ugrik be legelőször. Nagy várakozásokkal tekintettem tehát az itt eltöltendő egy hétre, annak meg különösen örültem, hogy 10 hónap után már volt némi összehasonlítási alapom is.

 

Szamba, karnevál, örök napsütés, gyönyörű tengerpart, nagy mellű nők zsebkendőnyi bikinikben, véget nem érő partyk, foci, erőszak, favelák, drogbárók, gyerekkatonák és még több foci. Mindössze ennyi sztereotípiát sikerült összegyűjtenie a városnak az idők folyamán, a sztereotípiák pedig mint tudjuk, bármennyire felszínesek is, nem minden ok nélkül valók. A bejegyzést gyorsan rövidre lehetne zárni azzal, hogy igen, ez mind igaz, aki meg nem hiszi járjon utána, de a valóság azért ennél természetesen árnyaltabb. Olyannyira, hogy egy bejegyzés nem is lesz elég rá.

 

 

komment

Simcity 1960

Címkék: közlekedés város brazília világörökség dél amerika

2011.08.23. 02:36 | martonlistar

Milyen érzés lehet úgy simcityzni, hogy a megálmodott várost később fel is építik, ráadásul pénz szinte korlátlanul rendelkezésre áll és a fantázia is szabadon szárnyalhat? Ezt élhette át 1956-ban Brazília elnöke, Juscelino Kubitchek is, miután egyszer reggeli közben elgurult a gyógyszere, és ahelyett, hogy szekrénytologatásba kezdett volna, nekiállt simcityzni. A szcenárió az volt, hogy építsünk egy új fővárost a semmi közepébe. Kubitschek csak az ötletgazda volt, a várostervezés felelős munkája (azaz a tényleges kattintgatás és scrollozás) Lúcio Costa nevéhez fűződik, a megannyi ikonikussá vált épület megálmodója pedig Oscar Niemeyer volt. Aki mellesleg idén decemberben ünnepli 104. születésnapját és köszöni szépen, jól van.

 

A projekt négy évvel később, 1960. április 22-én lett kész és ezzel megszületett Brazília új fővárosa, Brasília. Avagy Brazíliaváros, amit azóta is a tervezett városok mérföldköveként tartanak számon a tervezett városokat objektívan megítélni képes férfiak és nők. A nagy kérdés persze az, hogy nem hasonlít-e túlságosan Brasília a tervezett városok világszerte ismert elrettentő példányaira, a szocialista iparvárosokra, úgy mint Volgográd, Szemipalatyinszk, Pripjaty de akár Dunaújváros is megfelelne a kritériumnak. Nos, nyilván hasonlít valamennyire. A legfőbb probléma az, hogy ami 50 évvel ezelőtt modernnek, haladónak és futurisztikusnak számított, az ma már csak a legritkább esetben az. Az épületek közül nagyon nehéz olyat találni, ami tényleg időtállóra sikeredett, az egyik üdítő kivétel a Catedral Metropolitana.

 

 

komment

Salvador

Címkék: afrika város brazília világörökség dél amerika

2011.08.18. 00:32 | martonlistar

Többször feltűnt már az út során, hogy Dél-Amerikában nem éppen fukarkodnak a nevekkel, ha el kell nevezni valamit, legyen az ember, város vagy akármi más. Brazília viszont minden bizonnyal nemcsak a fociban, hanem névadásban is a kontinens legjobbja. Ha már foci, álljon itt példának Sócrates Brasileiro Sampaio de Souza Vieira de Oliveira, aki állítólag a leghosszabb nevű játékos, aki valaha is szerepelt a VB-n. De az út következő megállójának sincs sok szégyenkeznivalója, amely nem más mint: Cidade de São Salvador da Bahia de Todos os Santos.

 

Most, hogy egy bekezdés megtelt két brazil névvel, rá is térhetünk a lényegre: Salvador, ahogy csak mindenki nevezi, több szempontból is kényes téma. A legtöbb általam megkonzultált utazó ugyanis áradozott róla, hogy mennyire jó hely, milyen szuper emberek lakják és a többi. Másfelől viszont az LP egyenesen úgy indított, hogy ha valaha is kirabolnak Brazíliában, akkor az valószínűleg Salvadorban fog megtörténni. Persze így a tizedik hónap környékén az ember már megtanulja a helyén kezelni a dolgokat és nem mindent rögtön elhinni (akár nagyon veszélyes valami, akár nagyon biztonságos), az viszont némileg aggasztónak hatott, hogy ezt a tényt az a három salvadori lány is alátámasztotta, akikkel még Bolíviában szeltem át a sósivatagot.

 

 

komment

Dűne

Címkék: természet brazília dél amerika

2011.08.15. 18:17 | martonlistar

A bolíviai Salar de Uyuni után ismét egy hasonlóan kietlen, ám semmivel sem kevésbé mesebeli táj következik, ezúttal Brazíliából. A Lençóis Maranhenses Nemzeti Park Maranhão szövetségi állam északkeleti részén található a tengerparton. 1550 km²-es területével ugyan csak egy hobbiteleknek számít az országban, a legnagyobb magyarországi nemzeti parknál viszont még így is több mint kétszer nagyobb. A kisebb méret egyben azt is jelenti, hogy viszonylag könnyen megközelíthető. Nem kell napokig hajózni vagy csónakázni, São Luísból is egy mindössze négy órás buszozással elérhető Barreirinhas - épp hogy csak megszokja az ember, hogy feszállt a buszra. Onnan pedig további két órás terepjárós zötykölődéssel lehet eljutni a park belsejébe, ahol egy ponton túl mindenféle motorizált jármű ki van tiltva. Elvileg.

 

A Lençóis Maranhenses jelentése szó szerinti fordításban Maranhão lepedői, ami egy nagyon találó név a tájra. Hatalmas 40-50 méteres homokdűnék ameddig a szem ellát, persze ettől még nem lenne olyan különleges, mert sivatagból és homokból azért még máshol is bőven akad. Viszont olyan sivatagból, ahol a dűnék között türkizkék tavak százait találni, csak ez az egy van. Kristálytiszta édesvíz, fürdésre tökéletesen alkalmas, és ezt itt tényleg szó szerint kell érteni, hőmérséklete egész évben 30 fok körül van. A vízszint természetesen erősen időjárásfüggő, nem véletlen, hogy a Szaharában nincsenek türkizkék lagúnák. Bár száraz évszakban több lagúna is kiszárad, a legnagyobbakban azonban egész évben van víz. Jól dokumentált tény, hogy az esős évszak kezdetén értem az Andok túloldalára, itt most visszaadta a természet, amit Venezuelában elvett: az élményt. A lagúnák legszebb arcukat mutatták és éppen az eső sem esett.

 

 

komment

Csempeváros

Címkék: kultúra város brazília világörökség dél amerika

2011.08.11. 01:50 | martonlistar

Belém nem bizonyult egy túl izgalmas helynek, bár küldetését kétségkívül száz százalékosan teljesítette: visszazökkenni a civilizációba. Jókat enni, inni, ágyban aludni, tiszta fürdőszobában tusolni. Szép volt és jó volt, de ami ennél is jobban érdekelt, az az innen egy köpésre lévő São Luís nevű város, ami nem mellesleg szintén a világörökség része. Ez konkrétan 800 km-t és 13 óra buszozást jelentett. Szokni kell még az ország méreteit, a térképre ránézve egymáshoz közel lévő városok is több száz km-re vannak egymástól. A Belém-São Luís viszonylattól óva intett az LP, miután tavaly több buszt is kiraboltak ezen az útvonalon. Azonban más lehetőség nem lévén, muszáj volt felszállnom erre a buszra. A várakozásokkal ellentétben végül nem raboltak ki, sőt egy szintén a buszon utazó brazil lány - aki az első (és hosszú ideig utolsó) brazil volt, aki spanyolul és angolul is tudott és nem mellesleg tavaly Budapesten is járt - szerint egyáltalán nincs ok parázásra. Neki még soha nem volt rossz tapasztalata, pedig hetente teszi meg ezt a távot.

 

 

komment

Lefelé az Amazonason

Címkék: közlekedés brazília dél amerika

2011.08.08. 22:25 | martonlistar

Amazóniában minden a vízről szól és ez alól a közlekedés sem jelent kivételt. Az amazonaszi hajóutazás Manaus és Belém között szintén előkelő helyen szerepelt az abszolválandó dolgok szűk listáján, még a tervezési fázisban. Mondjuk nagyon más opció nincs is, mert országút nincsen a két város között, pontosabban maga az Amazonas az országút. A légi közlekedés továbbra sem alternatíva, csak vis major esetén. Hajóra fel tehát, mégpedig úgy ahogy az itteni átlagember is utazik, azaz a lehető legolcsóbb jeggyel. Az utazásra végül az N/M Liberty Star fedélzetén került sor, egy nagyon egyszerű ok miatt: ez volt az egyetlen hajó aznap, ami egészen Belémig ment. Több hajó is indul ugyan Manausból, de ezt a gigantikus négynapos utat csak kevesen vállalják be. Pedig ez még a gyorsabbik irány, mert visszafelé, folyásiránnyal szemben öt napig tart az út.

 

Az N/M Liberty Star, már ha lehet még róla jelen időben beszélni és azóta nem süllyedt el, egy átlagos amazonasi hajó két fedélzettel és az elmaradhatatlan rakodótérrel. A hajókon általában úgy van, hogy minél alacsonyabb szinten lakik az ember, annál olcsóbb a jegy és annál puritánabb a kabin. Kazánfűtők, rakodómunkások, patkányok, nem véletlenül alakult ki ez a sorrend. Itt azonban fordítva volt, az alsó szint volt drágább, a felső némileg olcsóbb. Ennek főleg az volt az oka, hogy míg az alsó szint légkondicionált volt, a felső szintet csak az Amazonas szellője szellőztette. Ezen kívül még voltak kabinok a puhányoknak, mert természetesen ezen a két szinten szó sem volt semmiféle kabinról, egy nagy közös placc volt az egész, ahol mindenki ott aludt, ahol tudott.

 

 

komment

A manausi operaház

Címkék: kultúra város brazília dél amerika

2011.08.03. 00:26 | martonlistar

Kulturális rovatunk következik ismét csak, két kaland közé lapjával beillesztve. Amazónia elsősorban hatalmas esőerdőiről és élővilágáról ismert, fővárosa azonban nem is állhatna nagyobb kontrasztban ezzel az idealizált képpel. Manaus egy ízig-vérig modern iparváros közel kétmillió lakossal, lehetne akárhol a világon, az egyetlen árulkodó jel, hogy azért mégsem Európában vagyunk, az a konstans 30 fokos hőmérséklet és a magas páratartalom. A dzsungelromantikának azonban itt nyoma sincs, nem járkálnak ocelotok és pumák az parkokban, de lándzsás benszülöttek sem találkozni az utcákon. Van viszont több száz irodaépület és gyár, a Fiattól a Nokián át Siemensig, nehéz olyan multit találni, amelyiknek ne lenne Manausban valamilyen érdekeltsége.

 

Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a városnak különleges státusza van Brazílián belül (Zona Franca de Manaus), az itt beruházó cégek hatalmas adókedvezményekben részesülnek. Nyilván, különben senki nem akarna gyárat építeni a dzsungel közepén. A közlekedéssel nincs gond, egy átlagos tengeri teherhajó bőven elfér az Amazonason is. Nem újkeletű egyébként ez az ötlet, Ushuaiaban is hasonló módszerrel csalogatták oda a befektetőket, sikerrel. Emiatt Manaus belvárosában egymást érik a legkülönbözőbb elektronikai cikkeket áruló boltok, méghozzá igen jó áron lehet megkapni mindent, ami kütyü. Amit viszont az ember semmiképpen nem várna egy dzsungel közepén fekvő nagyvárostól, az egy operaház, méghozzá nem is akármilyen.

 

 

komment

Vizek találkozása

Címkék: közlekedés város természet brazília dél amerika

2011.07.31. 22:27 | martonlistar

Egy érdekes és fölöttébb látványos geológiai jelenségről lesz szó az alábbiakban, amely nem mellesleg Manaus egyik legnagyobb attrakciója is. A dzsungeltúra kapcsán volt már róla szó, hogy nem mindegy, Manausból melyik irányba indul el az ember, röviden most arról is szó lesz, hogy miért. Az Amazonas hatalmas, európányi vízgyűjtőterületéről több, mint 1100 folyó vizét gyűjti össze, két nagyobb ág pedig történetesen pont Manausnál torkollik egymásba. Persze úgy is lehet fogalmazni, hogy nem véletlenül e két nagy ág találkozásánál alapították Manaust, kiváló közlekedési csomópont ugyanis, hiszen Amazóniában a legfőbb közlekedési útvanalat még ma is a folyók jelentik.

 

A déli ág maga az Amazonas, más néven Rio Solimões, az Amazonast ugyanis a legtöbb geológus csak az Ucayali és Marañón folyók találkozásától nevezi Amazonasnak, bár ezzel kapcsolatban vannak viták. Ahogy Amazonas eredete sem annyira egyértelmű, annyi biztos, hogy ez nem egyszerű feladat, még műholdkép alapján sem. Sok itt a folyó, hát még a szúnyog. Az északi ág pedig a Rio Negro, enyhe 2250 km-es hosszával. A két nagy ág pedig gyökeresen eltérő geológiai, hidrológiai, ökológiai, stb. tulajdonságokkal rendelkezik, maga a dzsungel is más északon, mint délen. Délen egyébként több a szúnyog, többek között ezért is mentem én az északi részre túrázni.

 

 

komment

Welcome to the jungle

Címkék: természet gyalogtúra brazília állatok dél amerika

2011.07.28. 02:16 | martonlistar

A vártnál nehezebb volt lelépni Venezuelából, annál nagyobb öröm volt megérkezni Brazíliába. Még ha szó szerint a semmi közepén is léptem be az országba, az északi szomszédhoz képest a különbség több, mint szembetűnő volt: működő ATM-ek, kultúrált bánásmód a határon és pontosan induló buszjáratok. Nem tartott azonban sokáig az öröm, Boa Vistaba érkezve gyorsan kiderült, hogy zsákutcába kerültem. A nem is olyan rég általam is megtapasztalt heves venezuelai esőzések következtében a Rio Branco kilépett medréből, mi több, 30 éves rekordot döntött meg a vízszint. Ez önmagában még nem lett volna olyan nagy baj, viszont Boa Vistatól úgy 150 km-re délre, Caracaraínál annyira súlyos volt a helyzet, hogy egy néhány km-es szakaszon a folyó teljesen elöntötte az utat és a közúti híd annyira megrongálódott, hogy le kellett zárni.

 

Csak viszonyításképpen, hogy helyre legyenek téve a méretek: a Rio Branco Boa Vistanál kb. olyan széles, mint a Duna Mohácsnál, pedig innen még nagyon messze van Manaus és onnan is még több ezer km az óceán. Az ember ilyenkor logikusan arra gondol, hogy csak van más út kifelé a városból. Hát nincsen, Boa Vistaból alapvetően három nagyobb út vezet ki: az egyik északra Venezuela felé (onnan jöttem és ha lehet egy darabig nem mennék vissza), a másik északkeletnek Guyanaba, a harmadik pedig délnek, Manaus irányába. A következő gondolat pedig az, hogy csak megoldódik valahogy a helyzet, mert mégis egy 200 ezres városról van szó, vannak dolgok amikek csak közúton lehet szállítani.

 

 

komment

Egy határátlépés története

Címkék: közlekedés venezuela dél amerika

2011.07.24. 22:55 | martonlistar

A határátlépésekkel mindeddig szerencsém volt, pedig Dél-Amerikában az országok között utazgatva ez is egy komoly rizikótényezőnek számít. Korrupt és hatalmukkal visszaélő vámosok, kábítószercsempészek, vagy egyszerűen mezei lopás a nagy felfordulásban, hogy csak a három legnagyobb közhelyet említsem. Az már a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy ha lesz is probléma a határátkelőknél, akkor arra nem Patagóniában a chilei-argentin határon (az csak simán lassú, de korrekt), hanem inkább az Ecuador-Kolumbia-Venezuela tengely mentén lehet számítani. Peru és Bolívia sem ártatlan bárány, de ott a turisták viszonylag nagy száma miatt erre kisebb az esély. A bolíviai határ amúgy is inkább egy vicc volt, két pofa pecsételt unottan egy düledező bódéban, láthatóan egyikőjüket sem érdekelte, hogy ki mit akar behozni vagy kivinni. Valószínűleg ők is tudják, Bolíviába nem lehet semmi olyasmit bevinni, amitől az rosszabbá és nyomorultabbá válna.

 

Az azonban általánosságban elmondható, hogy minél csóróbb egy ország, a vámos urak is annál frusztráltabbak, és egy kis jattért bármire hajlandóak. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy európai szemmel nézve hatalmas méretű országokról van szó, amelyek nagy része (jellemzően a határmenti területek is) sűrű dzsungel, de legjobb esetben is magashegység, ideális terepet adva ezzel mindenféle illegális tevékenységnek. Venezuela minden fenti feltételnek kiválóan megfelel, sőt még van egy bónusz tulajdonsága is: az előző bejegyzésben taglaltak mellett ugyanis szocializmus nem létezhet korrupció nélkül sem. Latin-Amerikában a korrupció egyébként is szerves része a mindennapoknak, az élet minden területén jelen van, ez alól a fejlettebb országok sem jelentenek sajnos kivételt. Venezuelában viszont tényleg mindenki velejéig korrupt, a kenőpénz szinte a fizetés részét képezi a rendőröknél, van aki csupán azért kéri át magát az ország másik részébe szolgálatra, mert ott jobban tejelnek az emberek.

 

komment

süti beállítások módosítása