Az út végére maradt a kontinens harmadik nagyágyúja. Nehéz eldönteni, hogy a Torres del Paine-Machu Picchu-Iguazú trióból melyik a kontinens legszebb helye, annyire különböző mindhárom. Olyan, mintha a mákostésztát hasonlítanánk össze a lecsóval. Bár az Iguazú-vízesés inkább talán inkább halászlé lenne, de ez már már tényleg súlyos képzavar. Lényeg a lényeg: a Teremtő úgy döntött még réges-régen, amikor még nem létezett se Brazília, se Argentína, hogy a majdani brazil-argentin határt jelentő Iguazú folyón alkotja meg a világ legszebb vízesését.
A két legmagasabb vízesésnél már jártam korábban, Venezuelában és Dél-Afrikában, hozzájuk képest az Iguazú 80 méteres szintkülönbségével csekélység. Ugyanígy szélesebb ill. bővízűbb vízesés is létezik nála a világon, bár ez utóbbival azért érdemes óvatosan kell bánni, a vízhozam ugyanis erősen évszakfüggő. Az Igauazúnál is 4-5-szörös különbséget mutat a két szélsőérték, és ez még nem is számít annyira extrémnek. Ami egészen biztos tehát, hogy van olyan időszak az évben, amikor az Iguazú a világ legbővízűbb vízesése.
Amit viszont senki nem szokott kétségbe vonni az az, hogy az Iguazú a legszebb. Grandiózus, festői, megint az a fajta látványosság, ami bárhonnan nézve jól mutat. Dél-Amerikában elég sok ilyen hely van. Közelről, távolról, belülről, kívülről, mindenhonnan. Pont ezért érdemes rászánni az időt és alaposan körbejárni, mindkét oldalról. Az iguazúi közhely szerint a brazil oldal olyan, mintha egy képeslapot nézne az ember (és valóban innen készül szinte az összes képeslapfotó), az argentin oldal pedig olyan, mintha ebben a képeslapban sétálna. Ki-ki döntse el, melyik a szimpatikusabb, képeslapot nézni, vagy a képeslapban sétálni.
Nekem az utóbbi jobban bejött, és nemcsak azért, mert itt egészen közel lehet menni a legnagyobb attrakcióhoz, a Garganta del Diablohoz (Ördög torka) is. Ami tényleg impresszív, de a kisebb vízesések ha lehet, még érdekesebbek tudnak lenni, és ezekből sokkal több van az argentin oldalon. Ettől függetlenül mindkét oldal normális bejárására illik egy-egy napot szánni. Turbotrekkerek valószínűleg egy nap alatt is abszolválni tudják az egészet, csak hát minek. A lényeg veszik el a rohanással. Az Iguazúban pont az a legszebb, hogy az ember áll előtte és bámulja, hosszú időn keresztül. Érthetetlen, de egyszerűen nem lehet megunni.
Erre van egy elmélet is, miszerint a levegőben lévő negatív ionok pozitív hangulatváltozást és stresszoldást okoznak az embernél. A vízeséseknél pedig, különösen napsütésben rengeteg negatív ion termelődi (a légkondi meg pontosan az ellenkezőjét teszi). A vízesés tehát a létező legjobb természetes antidepresszáns: ingyen van és nincs mellékhatása. Nem tudom, mennyi alapja lehet ennek, és mennyire csak az iongenerátorokat gyártó cégek marketingszövege ez, az mindenesetre biztos, hogy az Iguazúnál nyomát sem éreztem a stressznek. Persze az is lehet, hogy mindez inkább a megelőző 10 hónap számlájára írható.
Hírnevének és az egyre jobb formában lévő brazil gazdaságnak köszönhetően az Iguazú-vízesés sajnos elég turistás hely lett az utóbbi időben, már-már a Machu Picchu és a Versailles szintjét kezdi ostromolni. Rengeteg a turista és sajnos főleg a kellemetlenebbik fajtából. Jön, megáll, kattint egyet a kompakt fényképezőjével, persze szigorúan vakuval, kicsit üvöltözik, aztán leül kajálni. Ezért pedig igazán kár ennyit utazni.
Mert maga a környék is gyönyörű, egyszerűen élvezet sétálgatni, már ha éppen nem esik az eső. Kis szerencsével még állatokat is látni, ami egy ekkora embertömeg konstans jelenléténél már önmagában is csoda. Még nagyobb szerencsével/pechhel (nem kívánt rész törlendő) pedig akár egy pumával is simán összefuthatunk, ahogy az a közelmúltban is megesett néhányszor. Ilyenkor általában a puma nyer. Szerencsére az interneten pumatámadás esetére is bőven találunk tanácsokat, így most már például tudom, hogy a legjobb hely, ahol meg lehet ütni egy pumát, az az orra. Azért nem próbálnám ki.
Arra fogékonyak akár egészen közel is mehetnek csónakkal egy-egy nagyobb vízeséshez, én ezt a programot inkább kihagytam, a Salto Angelnél ugyanis kaptam már az élményből annyit, hogy bőven elég volt. Sokkal érdekesebb a partról szemlélődni és egy-egy vízesést akár több oldalról megnézni, negatív ionokból így is bőven kapunk. Külön érdekessé teszik a dolgot a mindenütt jelenlévő szivárványok, állandó fotótémát biztosítva. Az Iguazú tényleg megunhatatlan.
