Minden relatív. Van az úgy, hogy valamit más célra használnak, mint amire rendeltetett, pontosan így van ez a tengerimalaccal is. A tengerimalac eredetileg egy Andokban őshonos állat, és mivel az Andok egy meglehetősen zord és erőforrásban szűkös helye a Földnek, mindent meg kell becsülni, ami ehető. És mindent meg is kell enni, ami ehető. A tengerimalacnak is ez a sorsa, és még csak azt sem lehet mondani, hogy nem becsülik meg: az indiánok ünnepi eledelként tartották számon, és valójában Peruban és Ecuadorban sok helyen még ma is az.
Az kizárólag az európai ember hibája, hogy simogatnivaló cuncimókussá fokozta le ezt a nemes ételt. Valószínűsíthetően mint sok esetben, most is nő van a dolog mögött, a 16. században valamelyik uralkodó ház arisztokrata hölgy tagjának megtetszett, hogy milyen kis aranyos ez a messziről hozott izé, és azóta is úgy maradt. Érdemes pedig adni neki egy esélyt, és megenni, ugyanis kifejezetten finom a húsa. Peru mellett Ecuador a másik nagy tengerimalac-nagyhatalom Dél-Amerikában, ahol a mai napig rendületlenül eszik őket. A tengerimalacevésnek egyébként praktikus okai is vannak: sokkal kevesebb hellyel is beéri, mint a hagyományos nagyobb haszonállatok és meglehetősen szapora is. Ennek némileg ellentmond, hogy azért túl sok hús nincs szerencsétlenen.
A tengerimalac spanyol neve cuy, ami valójában nem spanyol, hanem a kecsuából jön, és nem más, mint egy egyszerű hangutánzó szó: kuj-kuj-kuj. Ezt mondja ugyanis a tengerimalac, a nap 24 órájában, hangulatától függően hol halkabban, hol hangosabban. Eddig ez nekem nem tűnt fel, mondjuk nem is nagyon töltöttem fél percnél többet tengerimalac közelében, mígnem egy ecuadori fel nem hívta rá a figyelmemet. Tengerimalac-tulajdonosok figyeljék meg legközelebb, mint mond a drága, aztán utána húzzák nyársra, ahogyan azt már több ezer éve teszik a Föld ezen szegletén. Nyárson sütve egyébként sokkal finomabb, mint olajban, amit Peruban próbáltam. Csak ajánlani tudom mindenkinek.
Az ecuadori konyha természetesen nem korlátozódik pusztán a tengerimalacra. Az ország földrajzi adottságainak köszönhetően az ételek is meglehetősen változatosak. A perui hatás értelemszerűen nagyon erős, mindent ami Peruban megesznek, itt is megtalálható valamilyen formában. Például a ceviche, ami azonban nyomába sem ér a nagy testvérnek. Paradicsomszószos és garnélás, szó sincs arról, hogy rorssz lenne, még akár egészen élvezhetőnek is lehetne tartani, ha nem ismerné az ember az igazit. A tengerparton értelemszerűen a halak és a tenger egyéb gyümölcsei a legnépszerűbbek, ezek közül is nagyon ecuadori az encebollado, ami félig átmenet a ceviche és a leves között.
Banánköztársaság lévén banánból nagyon jól áll az ország, de ez nem csak az Európában népszerű édes változatot takarja, hanem a sokkal változatosabb módon felhasználható főzőbanánt is (plátano). Sütve, főzve, grillezve, olajban sütve, chipsként, bárhogy, a lehetőségek szinte korlátlanok. Nagyon alapétel, levesben, köretnek, önálló ételként vagy egyszerűen csak rágcsálnivalónak egyaránt tolják. A leggyakoribb szcenárió azonban mégis az, hogy köretkiegészítőként bukkan fel, rizs vagy krumpli mellett. Fogalmam sincs, Európában miért bánnak olyan mostohán a főzőbanánnal, pedig igazán remek alapanyag.
Gyümölcsfronton egyébként sincs szégyenkeznivalójuk, az Európában is ismert déligyümölcsök mellett még nagyon népszerű a tamarillo (vagy tomate de árbol), ami magyarul talán paradicsomfa, ami kívülről nagyon hasonlít a normál paradicsomhoz, ízre viszont ég és föld. Kellemesen keserű, kiváló frissítő a nagy melegben, ha esetleg valaki valamilyen rejtélyes okból kifolyólag nem ihat sört. Apropó sör, Ecuador nem éppen egy sör nagyhatalom, amit az is mutat, hogy a legnépszerűbb helyi sör neve egyszerűen csak Pilsener. Szintén Peru közelségének tudható be, hogy a rettenetes Inca Kola itt is felbukkan, szerencsére minél északabbra megyünk, annál ritkább.
