Hajdanában danában, a dél-chilei turizmus hőskorában, ami úgy a 80-as évek közepét jelentette, a Torres del Painehoz északi irányból eljutni csak repülőn lehetett. Már aki el akart, ugyanis a park sem volt annyira felkapott, ha egyáltalán, mint ma. Közúton eljutni ma sem lehet, csak Argentína érintésével, 20 órás kavicsos úton való zötykölődés árán, aztán vissza Chilebe a Carretera Australon, amit még Pinochet építtetett.
Van azonban azóta egy másik opció is: a hajó. Leleményes szállítmányozók kitalálták, hogy mi lenne, ha a teherhajóba egy-két kabint is beépítenének, amit aztán hátizsákosok és nyugdíjasok majd örömmel kihasználnak. Az ötlet azért is volt még zseniális, mert Chile ezen részének tengerpartja tényleg érintetlen és ember által lakatlan. A Navimag pont ezt a rést hivatott betölteni, két teherhajójukkal közlekednek fel s alá Puerto Montt és Puerto Natales között. A fő profil még mindig a teherszállítás, a kamionok, konténerek, marhavagonok (és minden ami ezzel jár) elviselése bizonyos fokú kompromisszumot követel az utasoktól.
A pár beépített kabin létszáma azóta jelentősen megnőtt, már külön osztályokat is kialakítottak aszerint, hogy van-e rajtuk ablak, hány ágy van benne és mennyire tartják tisztán. Ez utóbbit persze nem vallják be. A lényeg, hogy luxushajókázásról egyáltalán nincs szó, van ágy, menzaszintű étel, minibár és egy animátor, aki az unalmasabb perceket próbálja kitölteni, ha éppen nem beteg. Plusz ott vannak a többdiplomás chilei kamionsofőrök és a masszív tehéntrágyaszag, ha éppen rossz irányból fúj a szél.
A hajóút három napig tart, ezalatt pontosan 10 szélességi fokot megyünk északnak, a teljes út kb. 1500 km. Az útvonalon olyan ínyencségek szerepelnek, amelyek máshogyan egyszerűen nem elérhetők: az Amalia gleccser, a Pio XI gleccser, Puerto Eden halászfalu (az egyetlen lakott település az egész úton), a milliónyi sziget és az érintetlen fjordok szabdalta táj mind mind nagyon szépek. Mint a környéken mindenhol, az időjárás itt is főszerpet játszik abban, mekkora élmény is lesz az egészből. Panaszra végül is nem nagyon lehetett okunk, lehetett volna persze jobb, de sokkal rosszabb is. A gleccsereknél épp nem esett, plusz utolsó nap kifejezetten szép idő volt. Az esőnapok pedig kiváló alkalmat teremtettek a chilei pincészetek és borok összehasonlító tanulmányozására. A tenger egész idő alatt kifejezetten nyugodt volt, a legdurvább rész, a Golfo de Penas öblön keresztülhajózás (Csendes-óceán nyílt vize) is fonott kalács volt habos kakaóval a Drake-átjáróhoz képest.
A társaság itt kulcsfontosságú, nem mindegy kikkel van összezárva az ember, mégha csak három napról is van szó. Mivel a hátizsákosok jellemzően ugyanazt a pár helyet keresik fel errefelé, ismerősökből sem lehet hiány, én is viszontláttam a hajón jó néhány kollégát korábbról. Nagyon sokat tehát nem kell várni a Navimagtól, de ha az időjárás is úgy akarja, kellemes dolog is kisülhet belőle. A legjobb fokmérője egy ilyen útnak, hogy újra bevállalnám-e. Abszolút igen. Egy repülőútnál mindenképpen nagyobb élmény szerintem, de a 20 órás buszozást is vastagon übereli. Meg amúgy is, ne felejtsük, már a régi rómaiak is megmondták: hajózni muszáj.
